„In your darkest hour, I will light the way” – Hurts: Faith (2020)
Anta János Attila
2022.10.29.
Az ember életében mindig vannak olyan pillanatok, amikor azt érzi, hogy egy vagy több bizonyos dolog nem mehet tovább abban a jól megszokott mederben. Történhet ilyen a magánélet minden terén, azonban a zeneipar is tartogat furcsa helyzeteket. 2018-ban, mikor a brit popduó, a Hurts egy hosszabb Instagram-posztban elbúcsúzott egy időre, azt gondoltam, hogy itt a vége. Idén a semmiből érkezett meg az új lemezük, ami a Hit címet kapta, ha magyarra fordítjuk. Szeptember 4-e óta csak keresem az államat az új anyag miatt.
A manchesteri szintipop duó története egy kocsmai verekedéshez nyúlik vissza. A későbbi énekes, Theo Hutchcraft és a zenei mindenes, Adam Anderson két különböző társaság tagjaként szórakozni indultak, majd mikor a többiek összevesztek, majd verekedtek, ők ketten elvonultak, hogy inkább a zenéről diskuráljanak.
Így született meg a Hurts elődje, a Daggers. Egy évvel a 2009-es névváltás után adták ki debütáló albumukat, a Happiness-t, amire könnyű volt azt mondani, hogy ez olyan „depesmódos”.
2013-ban megjelent az Exile, ami tényleg úgy szólt, mintha a basildoni szintipop óriás Depeche Mode kezei közül került volna ki. A 2015-ös Surrender pedig egy jóval popzeneibb irányt mutatott, míg a három évvel ezelőtti Desire felhígult hangzásvilágával tényleg a „rádióbarát” zenére emlékeztetett. Ezek után, a semmiből – és egy majdnem feloszlásból – érkezett meg a Hurts oda, hogy szinte bármilyen előzetes bejelentés nélkül jelent meg szeptember 4-én a Faith, ami akkora pofont adott, hogy azóta is a szavakat keresem.
Rögtön az albumot nyitó Voices különleges, hiszen megtalálható benne a Surrender és a Desire popja, azonban a szöveg sokkal mélyebb vizekre evez azzal, hogy nyíltan beszél a mentális betegségekről.
A második Suffer című dal már inkább a szerelmi bánat és a vágyódás fájdalmaiba vezeti a hallgatót.
Itt már az első blikkre is feltűnt, hogy ez bizony nem az a szirupos, kommersz Hurts lesz, amihez az elmúlt öt évben hozzászoktam. De ha még mindig kételkedtem volna, akkor a harmadik számnál, a Fracturednél már biztos voltam abban, hogy ez pont az a darkos, sokkal komolyabb hangvételű zenekar, amibe tíz éve első hallásra beleszerettem. Valószínűleg az imént említett dal a legbetegebb szerzemény, amit valaha kiadtak.
A kép forrása: facebook.com/hurts
A következő Slave To Your Love egy könnyedebb tétel, míg az All I Have To Give egy lassabb, zongoraközpontú dal. Ha most be akarnék nyalni a Hurtsnek, azt mondanám, hogy mindegyik munkája tökéletes, nincsen üresjárat vagy „B oldalas” szerzemény.
Az igazság ennél kicsit árnyaltabb, mert utóbbi két szám egyáltalán nem rossz, sőt. De ennél a kettőnél éreztem azt, hogy itt mintha kicsit leülne a Faith.
Ezt igyekszik megcáfolni a szintén visszafogottabb Liar. Sikerül is neki, mert a témák itt jóval sötétebben szólnak, mint az előző kettőben, sokkal industrialosabb hatások fedezhetők fel bennük. Ez a korai Depeche Mode-ra abszolút jellemző, míg a német industrial rock óriás, a Rammstein is előszeretettel nyúlt a különböző gépi zörejekhez, ütéshangokhoz.
Valamivel bulisabb lett a Somebody, ami egy szakítást dolgoz fel. Hogy aztán a Numb újra megmutassa, miért is igazán kiszámíthatatlan a Hurts új albuma: újra egy korai, Happiness- és Exile-szerű számot hallhatunk. Mielőtt még rátérnék a Faith-et lezáró katarzisra, fontos, hogy a Redemption-ről is szót ejtsek, ami tökéletesen párba állítható a korábbi All I Have To Give-vel, annyi különbséggel, hogy sokkal személyesebb témáról, az útkeresésről szól.
A White Horses olyan, mintha a 2015-ös korongról, a Surrender-ről hallottam volna a Rolling Stone című szerzeményt.
Ezzel egyáltalán nincsen semmi probléma, csak a hangulata olyan, mint a korábbi számé, minden más eltérő benne. Az utolsó zárótéma pedig a Darkest Hour, ami az elmúlt évek egyik legerősebb Hurts-dala. Nemcsak azért, mert egyértelműen egy segítő üzenetet hordoz magában, hanem azért is, mert jól keretbe foglalja a Voices útkeresésével és kilátástalanságával a Faith-et.
Sokáig voltam szótlan és néztem magam elé csendben, mikor először végighallgattam a legújabb Hurts-anyagot. Nem azért, mert ez volt a katartikus lemez.
Pusztán azért, mert ez a zenekar mindig képes arra, hogy olyan élethelyzetben találjon meg, ami szar. Az elmúlt tíz év öt lemeze kivétel nélkül ilyen helyzetben került elém. Először a földbe döngölt, majd kirángatott a gödörből az általuk okozott érzelmi hullámvasút És ha még öt ilyen születik majd a jövőben, nem fogom tudni nem szeretni. Nem ez a világ legjobb Hurts-albuma, de a lélek mélyére nyúl, facsar rajta kettőt, hogy aztán újra felemelje.