És végül ennyi maradt nekem belőled – Interjú Anta János Attilával
Sokszor nem könnyű szavakba önteni az érzéseinket. Tudatosítani, mi is zajlik éppen bennünk. Azonban ez elengedhetetlen ahhoz, hogy elinduljunk a gyógyulás útján. Az És végül ennyi maradt nekem belőled című kötet egy gyógyuláshoz vezető úton kíséri végig az olvasóit; példát állít arról, hogy a legmélyebbnek tűnő gödörből is van kiút. Ennek érdekében a kötet szerzője, Anta János Attila beengedte az olvasókat a legmélyebb gondolataiba, érzéseibe. Az általa megjárt mélységekről, valamint azok feldolgozásáról beszélgettem vele első verseskötetének megjelenése alkalmából.
Mikor, milyen formában kezdtél el először érdeklődést mutatni a versek iránt? Már általános iskolában is szerettem a verseket. Jó voltam a memoriterekben, nem okozott nehézséget, amikor meg kellett tanulni egy verset. Akkor is írogattam már, de azok nem voltak komoly próbálkozások. Utólag visszatekintve nem igazán érzem azt, hogy bármi közük lett volna a versekhez. Még haikunak sem mondanám őket, csak mondatok voltak egymás után dobálva, mindenféle mélyebb tartalom nélkül. Arról szóltak, hogy mennyire "szar" nekem, és mennyire rossz tinédzsernek lenni. Ez volt az első pont. Olvasni pedig Adyt és Radnótit is nagyon szerettem, már jóval azelőtt, hogy tanultunk volna róluk. Az általuk kifejezett érzelmekhez tudtam a legjobban kapcsolódni. Mikor mutattad meg először valakinek a versedet, és ki volt az? Szerintem az első kritikusa mindenkinek valamelyik szülője. Én anyukámnak nagyon sok versemet megmutattam. Ez azóta is ki van rakva az egyik szekrényre. Meg volt néhány versem, amit a gimis irodalomtanárom is elolvasott. Viszont az első alkalom, amikor kiálltam és elmondtam egy versemet közönség előtt – nem pedig egy dalszövegemet mutattam meg –, az 2018-ban a Sopianae Slam Poetry Klubban volt. Milyen módon szoktál írni? Megvan a fejemben az elképzelés, hogy miről akarom, hogy szóljon a vers vagy a dalszöveg. Általában ebből nehezen is engedek. Ezért egy vers elsőre el is nyeri a végleges formáját, és nincs benne utólagos javítás. Úgy gondolom, nagyon nehéz visszacsatolni ahhoz az érzéshez, amit akkor éreztem, amikor az adott vers született. Egy dalszöveg és egy vers megírása között számodra mi a különbség? A dalszövegeim inkább versek, de a verseim nem dalszövegek. Nem tudok dalszöveget írni, inkább csak próbálkozom. Alapvetően túl sokat akarok egy szövegbe belegyömöszölni. Ami egy dalszövegbe már nem fér bele, azt egy vers még elbírja. Most már ritkábban írok dalszöveget, viszont olyankor mindig van a fejemben egy általam ismert dal, amihez tudok kapcsolódni, és arra ráírni egy szöveget. Érdekesség, hogy amikor verset írok, nem igazán hallgatok zenét. A zene mióta része az életednek? Először dobolni tanultam meg 2011-ben, de sosem az volt a fő profilom, mert azt túl bonyolultnak éreztem. 2013-14 körül vettem egy basszusgitárt, azóta foglalkozom komolyabban a zenéléssel. Bár zenésznek azért nem mondanám magam, inkább vagyok hangszertulajdonos. Nem vagyok képzett, és valószínűleg soha nem is leszek klasszikus értelemben vett zenész. Inkább csak próbálkozom, de azt is teljes mértékben autodidakta módon. Erre büszke vagyok, mert a nulláról jutottam el oda, hogy magabiztos legyek, nem kell nézegetnem, hogy mit és hogyan játszok. Hogyan született meg az És végül ennyi maradt nekem belőled? Általában a különböző életszakaszaimban különböző irományok születnek. Ennek a kötetnek a verseit az életem egy olyan szakaszában írtam, amikor depressziós voltam, és nagyon sok szuicid gondolattal küzdöttem. Úgy próbáltam meggyógyítani saját magamat, hogy ezeket a gondolatokat kiírtam magamból. Az És végül a kötet nyitóverse – ez volt az első, amit megírtam a 24 közül, így teljes mértékben magában hordozza azokat a jegyeket, amiket akkor igazán éreztem. Amikor eldőlt, hogy ezekből lesz egy verseskötetem, tudtam, hogy az első versnek ennek kell lennie, mert ez a felütés. Akkor ezért jelenik meg ennyiszer a halál motívuma. Igen. Úgy gondolom, hogy az embernek el kell fogadnia: a halál létezik, de nem kell félni tőle. Persze ezt mondani egyszerűbb, mint így is érezni. Ezek foglalkoztattak akkor. Elsősorban a saját halálom, aztán egy soha meg nem történt kapcsolatnak a halála, aztán az érzések halála. Ugyan nem tartom már magam olyan embernek, aki meg akar halni, de olyannak igen, aki küzd azzal, hogy elfogadja a tényt, miszerint ez is az élet része – véges a földi pályafutásunk. Ezen kívül sokszor előkerül a vallás is. Ennek milyen jelentősége van az életedben, hívő vagy? Ez érdekes, mert én nem hiszek abban, ami a Bibliában van. Viszont azt gondolom, hogy valaminek lennie kell. De nem tudom, hogy mi az. És ezt nem tartom szűk értelemben vett hitnek, csak biztos van rá valami tudományos magyarázat, csak még nem találtam meg. Mit gondolsz, segített rajtad az érzéseid versekbe fogalmazása? Sikeres volt ez az öngyógyító folyamat? A kötet 24 versből áll, ezek közül 11-12 2022 júliusa és szeptembere között született. Az bő két hónap. Ezalatt nagyon kevés ember tudta ténylegesen, hogy mi történik bennem, mert úgy voltam vele, hogy először megpróbálom én magam rendbe tenni saját magamat. De az öngyógyítás nem segített, így amikor ezt kezdtem belátni, akkor fordultam szakemberhez. Mennyire volt nehéz kapcsolódnod a szakemberhez? Egyáltalán nem volt az. Amikor felhívtam a szakembert, ő megkérdezte, hogy mi a probléma, én pedig elmondtam neki, hogy meg akarok halni, tudom, hogyan kell, de nem merem megtenni. Rögtön a közepébe csaptam, mivel tudatosan kerestem valakit, aki olyan esetekkel foglalkozik, mint én. Miért döntöttél úgy, hogy publikálod ezeket a verseket? Miért tetted elérhetővé mások számára is? Amikor elkezdtem írni a verseket, még nem tudtam, mi fog belőlük születni. Ahogy haladtam előre a versek írásával, párhuzamosan romlott a mentális állapotom, egyre rosszabbul voltam. A depresszióval és a szuicid gondolatokkal küzdő embernek vannak olyan csodás tévképzetei, hogy ha ezt kiadom, és egyszer nem leszek, akkor majd felértékelődik. Viszont nem volt kiadásra kész állapotban. Tavaly márciusra több verset előadtam a Slam Klubban, az Ésatöbbin, valamint elküldtem a barátaimnak is. Sok visszajelzést kaptam arra, hogy ezeket ki kéne adnom. Aztán 2023 júniusa körül fogalmazódott meg bennem, hogy ezeket tényleg nem szabadna a „fiókban” hagyni. Lehet, hogy nagyon személyes és nagyon mély témákról szólnak a versek, de meg akartam osztani másokkal. Elsősorban az a kötet célja, hogy megmutassa, én miken mentem keresztül, ahhoz hogy egészséges legyek. Hogy lássák, ha nekem sikerült ilyen mélyről felállnom, akkor nekik is lehetséges. Milyen volt a fogadtatása? A barátaimtól nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Szerették. Azok amiket mondtak, annyira jólestek, hogy nehéz szavakba öntenem és megfelelő módon lereagálnom. A megjelenést követően a Facebookon megosztották a közeli ismerőseim és olyanok is, akikkel évek óta nem beszéltünk már. Tőlük is nagyon jó fogadtatást kaptam. Mi volt az, ami elindította az érzelmi lavinát? Egy óriási csalódással kezdődött minden. Egy olyan trauma volt ez, amiben nem kaptam válaszokat a kérdéseimre. Az első pillanatban, amikor találkoztam vele, belezúgtam. És évekig éltünk úgy egymás mellett, hogy hol többet, hol kevesebbet beszéltünk. Aztán volt egy pont 2021-ben, amikor újra elkezdtünk találkozgatni. Ekkor ért életem legnagyobb csalódása. Ez volt a kiindulópontja, hogy elkezdtem a lejtőn lefelé menni, és onnantól kezdve sorozatosan hibás döntéseket hoztam, egészen odáig, hogy úgy döntöttem, elmegyek pszichológushoz, és rendbe teszem az életemet. A kötet egyfajta levél ennek a személynek? Ha visszagondolok, az elején volt bennem egy olyan szándék, hogy ha majd elolvassa, akkor biztosan beszélni fog velem. Aztán ez elhalványult. Amikor mentálisan megértem arra, hogy ezt a személyt el tudjam engedni, akkor hátrébb tudtam lépni ezektől a nagyon személyes érzelmektől. Most már az összes versre úgy tudok tekinteni, hogy ez egy búcsúajándék tőlem neki. Nem egy keserű odaszúrás, szimplán egy búcsú – én őt elengedtem, lezártam az életem ezen szakaszát. Erről szól az utolsó vers is, a Felhőszakadás, amelynek az utolsó sora A végére oda jutottam, hogy ez nekem szól és nem neki, egy búcsú saját magamnak. Van valami ellenpólusa ezeknek a gondolatoknak, születtek versek a kapcsolat jó részéről is? A jó dolgokról nem nagyon születtek. Nem igazán tudok jó dolgokról írni, ez távol áll tőlem. Most már nem tartom magam egy saját farkába harapó kígyónak. Viszont úgy gondolom, hogy a jó dolgokról nehezebb írni, mint a szomorúakról. Boldog érzelmeket nem tudnék így megjeleníteni. Mennyire nehéz beszélned ezekről a történésekről, érzelmekről? Semennyire. Ez olyan számomra, mintha arról kéne beszélnem, hogy mi történt velem tegnap. Hiszen már megtörtént, és ami megtörtént, azon változtatni úgysem lehet. Valószínűleg minden okkal történik, és ez sem véletlenül történhetett így. Azért sem esik nehezemre beszélni róla, mert ez vagyok én. Nyilván senki sem enged be szívesen ennyire mélyre idegeneket, de ha nem beszélünk a mély érzéseinkről, akkor nincs is nagyon értelme éreznünk. Teljesen felesleges lenne felszínes dolgokról beszélgetni egy ilyen alkotásban. Milyen gondolat fogalmazódott meg benned innen visszanézve erre az időszakra? Az, hogy sosem késő beismerni, ha az ember szarul van, és sosem késő segítséget kérni. Nyilván sok mindentől függ, hogy kihez tud fordulni az ember egy ilyen helyzetben, de fontos hangsúlyozni, hogy ez nem szégyen. Ha szakember segítségére nincs lehetőség, akkor pedig ott a család és a barátok. Az a szomorú ebben az országban, hogy még mindig furán tekintenek valakire, aki segítséget kér, amikor szüksége van rá. De sosem vagyunk egyedül. Én mindig a saját hülyeségemen, káromon tanultam meg, hogy élhetnék teljesebb, boldogabb életet. Időnként újra szoktad olvasni a kötet verseit? Igen. Főként, amikor előadom valahol. Szerintem már mind a 24 elhangzott közönség előtt. El szoktam olvasni, hiszen ez büszkeség nekem is. Egyrészről azért, mert megjelent, másrészről azért, mert ezzel lezárhattam az életemben egy nagyon hosszú és fontos ciklust. Alapvetően ez egy hét évet felölelő időszak volt bennem. A másik félben nem tudom, mennyi, mert igazából mi ilyen szakaszosan voltunk egymás életének a részei. Az Örökkön örökké című versben benne is van, hogy „Nem voltál velem sokáig, kétszer két évszakig.” Mit gondolsz, van felfedezhető különbség a kötet előtti és utáni időszakban a gondolkodásmódodat, felfogásodat illetően? Igen. 2022-ben derült ki rólam, hogy májbeteg vagyok. Ezt nagymértékben a tíz évnyi önpusztításomnak köszönhetem. A kötet Liqueur című versét aznap írtam, amikor megszületett a diagnózisom. 2022. november 3-a óta pedig nem is iszom, onnantól kezdve volt egy pozitív váltás az életemben. Nem egyik napról a másikra, sokat szenvedtem, mert elvonási tüneteim voltak. Ez egy hosszú út, és egy elég nagy kereszt, amit cipelnem kell. Megpróbáltam úgy rendezni a kötetet, hogy a Liqueurnél legyen egy fordulópont. Onnantól kezdve felfedezhető egy kis lépésről lépésre felfelé, aminek köszönhetően eljuthattam a Felhőszakadásig. Gondolkozol rajta, hogy újabb versesköteteket is kiadj? Az elején azt gondoltam, kiadok egy verseskötetet, és onnantól soha többet semmit, de rájöttem, hogy ez nem így működik. Amíg lesz ihletem, és amíg folyamatosan lesz mit mondanom, addig versek is fognak születni. A következő jövőre készen lesz. Április 16-án 17 órakor a Szabadkikötőben felolvasóestet tartanak, ahol egy beszélgetés keretei között élőben hallhatjátok a verseket is. Anta szeretettel vár minden érdeklődőt! Fotó forrása: Slam Poetry Facebook oldal Kötet borító: Litter Dorottya Egyszer gimis koromban – amikor anyák napjára nem tudtam semmit venni – írtam neki egy verset és azt adtam ajándékba.
Ha mégis, olyankor elkap a zene hangulata, és azt próbálom átültetni egy versbe.
A következő kötetemben erről is lesz szó.
Aztán ahogy elkezdtem terápiára járni, és tovább küzdöttem ezekkel a démonjaimmal, még számtalan vers született.
Másodsorban pedig az, hogy támaszt nyújtson azoknak az embereknek, akik hasonló gondokkal küzdenek.
„Végül utolért a kijózanító hajnalmadár, megtaláltam, mikor végre elhagytál.”
Annyira tagadhatatlanul az életem része lett ez a hét év és ez a kötet, hogy nem szakít fel újabb sebeket, ha beszélek róla.
Ez a legfontosabb vers, mert ott reflektálok a korábbi versekre és képekre is.
