A természetből fakadó nőiség

Manapság elég aktuális téma a közéletben és a politikában is a feminizmus, a női egyenjogúság és a nőiség mint olyan. Biztos vagyok benne, hogy te is, kedves olvasó, belefutottál már olyan cikkekbe, amik vagy védik, vagy szidják a nőket, esetleg életközeli tapasztalatod is van. De hogy miért is másodlagos a nők szerepe a társadalomban? A cikkből megtudhatod.

Sherry B. Ortner amerikai származású antropológus Nő és férfi, avagy természet és kultúra? című tanulmányában igyekszik megválaszolni ezt a kérdést. Megállapítja, hogy univerzálisan megfigyelhető az a tény, hogy a nők alárendelt helyzetben vannak a saját kultúrájukon belül, vagyis nem vállalnak (vagy nem is vállalhatnak) vezető szerepeket és nem léphetnek magas státuszokba, hanem mindennapjaikat otthon töltik a gyerekekkel, miközben mosnak, főznek, takarítanak.

A 21. században ez a sztereotip kép megdőlni látszik, hiszen rengeteg sikersztorit hallottunk már inspiráló nőkről, akik felküzdötték magukat a ranglétrán, és kivívták a férfiak és nőtársaik elismerését.

A feminizmus hulláma csak a 19. század második felében indult meg igazán, mégis mi volt előtte? Miben leledzik a női alárendeltség oka?

Sherry B. Ortner tanulmánya nem foglalkozik a kulturális különbségekkel és a társadalmak sajátosságaival, csak azt a kollektíven jelenlévő jelenséget vizsgálja, ami a másodlagosságot eredményezi. Ortner a természet és a kultúra ellentétpárját emeli be vizsgálódásába, amit Claude Lévi-Strauss francia szociológustól kölcsönöz: az írónő a nőiséget a természethez közelebb állónak, míg a férfiséget a kultúra egészének határozza meg. A nő a zabolázatlan, kontrollálatlan természet, a férfi pedig az emberi tudatosság, ami igyekszik megszelídíteni és az ellenőrzése alatt tartani ezt a vadságot. Ortner magától értetődőnek gondolja, hogy a nők természethez való tartozása a testből és a nőkre jellemző termékenységből ered, ezzel magyarázható a másodlagosság. A női test és annak funkciói nem az individuális stabilitást és az egészséget szolgálják, hanem a faj fennmaradását és önmagunk továbbörökítését. Ezen funkciók gyakran kellemetlen érzésekkel, fájdalommal és veszélyekkel járhatnak, gondoljunk csak a menstruációra vagy a szülésre.

[A nők] „a férfiakhoz képest jobban az emberi faj rabszolgái, és az állati ösztönök esetükben jobban manifesztálódtak” (megnyilvánultak – a szerk.) – Simone de Beauvoir, a feminizmus bibliájaként emlegetett A második nem című értekezés írónője.

Grafika: Rudas-Mekkey Csenge

A nő feladata a faji reprodukció, míg a férfi a termékenység (~ a természetes alkotó funkciók) hiányában az alkotóképességét a technológia és a szimbólumok által, a kultúrát megteremtve, mesterségesen tudja véghezvinni. „Ezzel cselekedeteiben viszonylag maradandó, örökkévaló és páratlan dolgokat hoz létre, míg a nő csak halandó emberi lényeket” – írja Ortner. A férfiak tettei nagyobb presztízzsel bírnak, mint a nők életadó képessége.

Ezzel összefüggésben azt mondja Ortner, hogy az előbb említett fiziológiai funkciók (vagyis a termékenység) be is határolják a nők mozgásterét azáltal, hogy egy előre meghatározott kontextusba helyezik őket. A női test (a nőstény emlősökhöz hasonlóan) a terhesség előtt és után is a gyermekét élteti. Az újszülöttet a szoptatás tartja életben, míg másfajta táplálási mód idegennek, természetellenesnek tűnhet. Továbbá, mivel gyakorta az édesanya marad otthon a gyerekkel (aki esetlenségéből fakadóan szintén a természet része), így a nő rajta keresztül is a természethez kapcsolódik. Az első szocializációs folyamat is az anyához köthető, vele tanulják meg a gyerekek a társadalom normáit, amik egyben a beilleszkedés feltételeit is jelentik. Ez a domesztikus kontextus (a háztartásbeliség) szemben áll a publikussággal, a társadalmi szerveződéssel, ami által a nő mozgástere korlátozódik. A férfiak nem rendelkeznek ezzel az ösztönös családi orientációval, ellenben ők birtokosai a kulturális tevékenységnek és fordítva. A nők alárendeltségükkel tisztában vannak, és megtanultak élni vele.

Hogy valóban helytálló-e ez a párhuzam?

Nekem nem reszortom eldönteni, azonban érdekesnek tartom, hogy a nőiséget természetből fakadónak, a férfiséget pedig kultúraközelinek értékeli az írónő. Napjainkban egyre több film és könyv készül, amiben teljesen új szerepben láthatjuk a nőket. Ez az úgynevezett girlpower műfaj jelentősen megváltoztatja a fiatal nemzedék énképét, akik lehet, hogy önmagukat korántsem tekintik a természet részének. És mi van a maszkulinitással? Miért kell a férfinak az erősnek, a vad megszelídítőjének lennie? Vajon mikor fogjuk elengedni ezeket a sztereotípiákat, és hagyni, hogy mindenki a személyiségének megfelelően teljesedjen ki?

Felhasznált irodalom:

Ortner, Sherry B. (2003): Nő és férfi, avagy természet és kultúra? In. Antropológiai írások a második világháború után. Miskolc, Csokonai Kiadó, 195-212.