Társadalomkritika pasztellben – A Francia Kiadás kritika
Valószínűleg sosem ismerem meg Wes Anderson munkásságát, ha egy másik osztályba kerülök a gimiben, és valószínűleg eszembe sem jut, hogy megnézzem A Francia Kiadást (2021), ha a volt osztálytársaim nem látogatnak meg október végén. Az egész moziba menetel apropója az Apolló megmutatása lett volna. Ehelyett olyan élménnyel gazdagodtunk, amire – azt hiszem, bizton állíthatom – egyikünk sem számított.
A Francia Kiadás koncepciója egy francia székhelyű amerikai magazin bemutatása, egészen pontosan az utolsó nyomdába került számot ismerhetjük meg. Már az újság célja is izgalmas: kulturális összefoglalóként bemutatni Franciaországot a kansasi olvasóknak. A történet azonban rögtön egy halálesettel indul, a főszerkesztő, Arthur Howitzer Jr. nekrológját megírni gyűlik össze a szerkesztőség, s munka közben emlékek idéződnek fel. Az első történetben – amely egyben az újság első rovata is – egy útinaplót láthatunk a Bicikliző Riportertől, Herbsaint Sazeractól (Owen Wilson) Ennui-sur-Blasé francia kisvárosról. Első nekifutásra semmi izgalmas nem köthető hozzá: a kései kapitalizmusban már mind ismerjük a szebb napokat látott, egykor virágzó kisvárosokat. Már ebben a „rovatban” megfigyelhető a gyors, pörgős történetvezetés és a klasszikusan Wes Andersonra jellemző pasztelles látványvilág. Ám ezután kezd izgalmassá válni A Francia Kiadás: A betonremek című riportban, a Művészet rovatban a művész és a kapitalista párharcát figyelhetjük meg. Moses Rosenthaler (Benicio del Toro) kettős gyilkosságért kiszabott büntetését tölti Ennui börtönében, ahol bagatellnek tűnő művész-múzsa viszonyt folytat az egyik börtönőrrel, Simone-nal (Léa Seydoux). A Simone-ról készült, leginkább dadaistaként azonosítható festményt a szintén börtönbüntetését töltő Julian Cadazio (Adrien Brody) fedezi fel, és szabadulása után újabb képeket rendel Mosestől. Mintegy azért, hogy bosszút álljon Cadazion, amiért festésre kényszerítette, a börtön falára készíti el a képeit – ezzel túljárva a kapitalista eszén. Anderson ebben a történetben fantasztikusan játszik a fekete-fehér és színes képkockák váltakozásával, például mikor Cadazio szabadulása után a nagybátyjainak mutatja be Moses festményét, egészen a lepel lerántásáig fekete-fehér a kép, azután viszont minden színes és élettel teli lesz újra, és innentől kezdve a fekete-fehér és színes képkockák váltakozása rendszeressé válik a filmben. A Politika/költészet rovatban egy nagyon egyértelmű, mégis izgalmas utalást láthatunk az 1968-as párizsi diáklázadásokra. Ennui diáksága fellázad, először csupán azért, mert az egyetem lányoknak fenntartott kollégiumába nem engedik be a fiúkat, ám később ez általános ellenállássá fokozódik, melynek jelmondata: A gyerekek morcosak. Lucinda Krementz (Frances McDormand), a Francia Kiadás riportere történetesen a városban is van az események alatt, és tudósít is róluk, illetve a forradalom vezetője, Zeffirelli (Timothée Chalamet) által írt kiáltványba is belejavít – nem mellesleg pedig viszonyt folytat a fiúval, ezzel sutba dobva az újságírói semlegességét. Azonban ahogy arra talán számítani is lehet a történet kezdetétől fogva, ahogy Zeffirelli egy szerencsétlen baleset következtében meghal, a forradalom is összeomlik. Krementz még a cikk elején felveti, hogy vajon vissza tudnak-e majd rendeződni abba a társadalomba, amelynek keretei ellen fellázadtak, és itt kapjuk meg a választ: igen, Ennui egyetemistái minden további nélkül visszatérnek a forradalom előtti életükhöz. Az Ízek és illatok rovatban A rendőrkapitány privát étkezője című történetet ismerhetjük meg Roebuck Wright (Jeffrey Wright) tollából. Már maga a történet is izgalmakkal teli – Ennui rendőrkapitányának fiát elrabolják, s végül a méltán híres séf, Nescaffier (Stephen Park) segítségével sikerül megmenteni – ám talán itt a legizgalmasabbak az Anderson által felvetett kérdések. Már első körben a félárva Gigi (Winston Ai Hellal), a rendőrkapitány fia és apjának kapcsolata, a rendőrkapitányi poszt öröklésének kérdése merül fel, aztán Nescaffier esetében a majdnem halálos felfedezés, hogy a reteknek – amely a gyerekrablók leküzdésének záloga – egészen különleges, új íze van, ám a benne lévő mérgező anyagok miatt emberi fogyasztásra mégsem alkalmas, s végül, amikor már Nescaffier és Roebuck a kórházban beszélgetnek, a séf szájából elhangzik a mondat, amely a történet legfontosabbja: magában foglalva a bevándorlás minden magányát, elhagyatottságát és a bevándorlók felé támasztott jóval magasabb elvárások miatti keserűséget. Annak tekintetében lesz igazán izgalmas a helyszín, hogy mindhárom további történet itt játszódik.
Itt merül fel az alkotással kapcsolatos kettős gondolkodás: Cadazio profitot szeretne termelni, eladni Moses képeit, és ezzel hírnévre is szert tenni – miközben Mosesnak állítása szerint fájdalmat okoz az alkotás.
A felnőttek világával való szembenállásra még egy okot adnak Zeffirelli egyik barátjának katonai behívólevelei, illetve korai visszatérése a seregből – egy bajtársa öngyilkos lett.
„Nem vagyok bátor, csak nem akarok csalódást okozni senkinek. Külföldi vagyok.” ,
Ám minden rovat, minden történet igazán izgalmas kérdéseket vet fel (egykor prosperáló kisvárosok lecsúszása, az őrült művész toposza, a művészet és a profit ellentéte, a mindenkori fiatalság szembenállása az előző generációkkal és a bevándorlók helyzete bárhol a világon).
