Ó, kapitány, kapitányom! Kapitányom?!
Bizonyára sokak számára ismerős a Holt költők társasága. A filmet 1989-ben mutatták be, a rendezője Peter Weir, a forgatókönyvírója Tom Schulman. A főszerepben Robin Williams, Robert Sean Leonard és Ethan Hawke láthatók. A filmnek óriási sikere lett, elkészítették a könyvváltozatát és színházi előadás alapjául is szolgált.
A Holt költők társaságát két magyar színdarab dolgozza fel: az egyiket a Veszprémi Petőfi Színház jegyzi, a másikat a Kultúrbrigád. A Kultúrbrigád darabját Vidovszky György rendezte, a magyar szöveget Ugrai István írta hozzá. A darab „anyaszínpadja” az Átriumban található. Mr. Keating szerepében Bányi Kelemen Barna, Neil szerepében Katona Péter Dániel, Todd Anderson szerepében pedig Kovács Máté látható. A színházi előadás eltér a filmtől, elsősorban a műfaji különbségek miatt. Például Pitts és Mrs. Perry karaktere nem szerepel a darabban, valamint a filmes tájképeket különféle színpadi térelemekkel helyettesítették. A legérdekesebb viszont a cselekmények közötti eltérés. A filmben a hangsúly a fiúkon van, azon, ahogy ismerkednek a költészettel, ahogy a tizenévesek problémáival küszködnek, hogy hogyan lesz belőlük valaki. Az eltérésekhez sorolható például az is, hogy a színdarabban inkább Keating karaktere van a középpontban, a szabadon gondolkodók képmása, aki próbál jó tanár lenni, bár az erre vonatkozó tanácsok ellentétesek. Épp ezért a Charlie telefonos incidense után játszódó beszélgetése az igazgatóval talán nagyobb szerepet, mint a filmben. Az igazgató egyértelműen Keatinget vádolja Charlie szemtelenségéért és kritizálja a fiatal tanár módszereit. Többek között az iskola hagyományait hangsúlyozza, a romantikus költőket szidja, a nagy nemzeti múltat emlegeti...A tanár, a filmbeli párjával ellentétben, egyre dühösebben válaszol, sőt azt is kijelenti, hogy ezeknek igazából már nincs is köze a tanításhoz. Ez a beszélgetés jelképezi a magyar oktatással és kultúrával kapcsolatos beszélgetéseket: megjelennek a hagyomány és az újítás kérdései, az össze nem egyeztethető álláspontok és az egyáltalán nem kapcsolódó „ideológiai” kérdések. A következő fontos esemény Neil öngyilkossága. A színpadon két térelem van: úgy néznek ki, mint két hosszúkás ketrec. Az összes szereplő jelen van: a diákok a ketrecen belül, a felnőttek kint. Neil, a hátán a Puck- szerepből ott maradt pillangószárnyakkal elkezd felmászni a színpadi térelemekre, hogy felakassza magát. Újrajátszás történik: a szereplők a már elmondott szövegeiket ismétlik, de nem kapcsolódnak sem egymáshoz, sem Neilhez. Todd az egyetlen, aki ténylegesen érti a helyzetet és próbálja megállítani Neilt. A két fiú kapcsolatát a film esetében is többféleképpen értelmezték: van, aki barátságnak tekinti és van, aki szerelemnek. A színdarabban is megjelenik ez a „bonyodalom”. Azonban a színdarab rendezője, a filmrendezővel egyetemben, nem dönti el a kérdést, a nézőkre hagyja a választ. És végül a történet egyik legismertebb eseménye: Mr. Keating távozása. Ez talán egyben a tragédia tetőpontja is, azaz a bosszú egy (talán) ártatlan tanáron egy (talán) ártatlan fiú halála miatt. A Welton diákjai valóban életreszóló leckét tanultak az iskolában. A fiúk, a filmhez hasonlóan, felállnak a padokra, míg a tanáruk a nézőtér felé hagyja el a termet (és egyben a színpadot is). Ami azonban teljesen felkészületlenül érte a nézőközönséget (engem legalábbis biztosan) az az, hogy az igazgató felszólítására mind leülnek. Igaz nem egyből, vonakodva és sírva, de végül leülnek. A színházi élményhez és talán a történethez is sokat hozzátesz a tény, hogy az Átrium a 2024-es évad után gazdasági okokból bezár. A különböző értelemben távozó Neil és Keating elkerülhetetlen tragédiája kísértetiesen hasonlít az Átrium végéhez. És bármelyik értelemben is fejeződik be a színház története, legalább annyian megsiratják majd, mint a Holt Költőket. Fotó: MédiaKlikk Peter Weir rendezésében az egész beszélgetést az angol udvariasság hatja át, ezzel szemben Vidovszky darabjában sokkal hevesebb beszélgetéseknek, sőt inkább vitáknak lehetünk szemtanúi.
A jelenet atmoszférikus és groteszk a fentről jövő kevés fény, az óriási árnyékok és az eddig viccesnek tűnő sorok miatt.
A sokat emlegetett szabadság és önállóság megrepedt az igazgatói tekintély súlya alatt, ami még elkeserítőbbé teszi a befejezést.
