Vissza a jövőbe – Egy visszatekintés a jövőből
Veled is előfordult már, hogy megkérdezték tőled, mi a kedvenc filmed, és hirtelen számtalan alkotás jutott eszedbe, egyik jobb, mint a másik, végül pedig nem tudtál egyetlenegyet kiválasztani? Valóban nehéz dűlőre jutni, és csak egy filmet megnevezni, hiszen számos új alkotást fedezünk fel, vagy régi kedvenceket nézünk meg újra. Hajlamosak vagyunk mindig azt megnevezni, ami legutoljára fogott meg minket, és aminek jelenleg is a hatása alatt vagyunk. Ez természetes és érthető, de vajon létezik-e állandó, „örök” kedvencünk? Számomra Robert Zemeckis ikonikus alkotása, a Vissza a jövőbe című trilógia az igazi jolly joker, ha a kedvenc filmemet akarom megmondani, a közelmúltbeli élményektől függetlenül.
Egy igazi klasszikusról van szó, amit szinte mindenki ismer, és amiről ritkán lehet negatív véleményt hallani. Megjelenésétől fogva – immár lassan negyven éve! – számos nívós díjat nyert el, és népszerűsége máig töretlen, miközben generációk nőnek fel rajta. Bár egyértelműen sci-firől van szó, azok számára sem maradhat közömbös, akik egyáltalán nem tartoznak a műfaj rajongói közé. A film érdemeit sokáig lehetne sorolni, de az én célom most nem egy kritika írása, (mivel ezt előttem már számos szakértő megtette), hanem inkább egy különleges aspektusra szeretném ráirányítani a figyelmét azoknak, akik mostanában néznék meg (újra) az alkotást.
A film második részében hőseink a jövőben tesznek látogatást, egészen pontosan 2015-ben. A film megjelenésekor ez még igencsak távoli, harmincéves távlat volt, számunkra azonban éppen ellenkezőleg, lassan egy évtizede már a múltat jelenti. De vajon az elképzelt jövő és a múltunk valósága megegyezik? Talán már a film megnézése előtt is sejthetjük, hogy nem. Érdemes megfigyelni tehát azt, hogy mik a különbségek, és főképpen azt, hogy hogyan képzelték el a jövőt a film alkotói.
„Utak?! Ahová megyünk, ott nincs szükség utakra!” – hangzik a film ikonikussá vált mondata.
Ha azonban napjainkban körbenézünk, gyorsan észrevesszük, hogy elég messze vagyunk attól, hogy újrahasznosított szeméttel működő repülő autókkal, esetleg légdeszkával közlekedjünk, vagy attól, hogy a ruháink mérete automatikusan igazodjon hozzánk, a pizza pár másodperces „hidratálásáról” nem is beszélve.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a filmben megjelenő és a korszak által elképzelt jövőnek vannak olyan elemei is, amik félelmetesen hasonlítanak korunk szokásaihoz. A telekommunikáció előtérbe kerülése, a munkaügyek otthonainkba való beszivárgása az elképzelt jövőben éppúgy megjelenik, mint ahogy mi azt a valóságban is átéltük már a koronavírus-járvány előtt, azóta pedig még fokozottabban. Mi több, ha talán nem is fognak a hétköznapjaink részévé válni, de a repülő autót és az önmagától befűződő sportcipőt is feltalálták már.
Végső soron mégis azt kell mondanunk, hogy a film alkotói által elképzelt jövő alapjaiban különbözik az általunk megélt valóságtól, akkor is, ha néhány hasonlóságot megállapíthatunk. Ez a viszonylag nagy eltérés elsősorban a jövőről való gondolkodással magyarázható. Általában nem vagyunk képesek arra – hacsak nem vagyunk született feltalálózsenik –, hogy korunkat meghaladó, de a realitás talajáról nem elszakadó képzeteket alkossunk.
Ebben azonban semmiképpen sem a problémát, hanem a lehetőséget érdemes meglátnunk: az, hogy milyen jövőt teremtünk, csakis a kreativitásunkon és döntéseinken fog múlni.
A film végső üzenete is pontosan az, hogy a jövőnk nem egy előre megírt forgatókönyv, ezért a súlya nem nehezedik a vállunkra. Úgy alakítjuk a világunkat, ahogy szeretnénk, viszont a jelenben és a múltban meghozott döntéseinkért felelősséget kell vállalnunk.
Fotók: Port.hu
