„Szeretek építeni arra, hogy autonóm személyiségek ülnek a kurzuson, akikben megvan valamiféle motiváció” – interjú Szabó Veronikával
PécsiBölcsész: 2011 óta vagy a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a hallgatók számos szemináriumról (pl.: Helyesírás, Mondattan, Morfológia, Szövegértés és kommunikáció, Signum, szakmódszertani kurzusok) ismerhetnek téged. Milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy erre a pályára lépsz? Szabó Veronika: 10 éves korom óta tanár szerettem volna lenni. Édesanyám is pedagógus, kitűnő tanuló voltam, szerettem segíteni az osztálytársaimnak, nem is merült fel bennem más. A magyart, a németet és később a nyelvészetet is azért választottam, mert azok a tanáregyéniségek inspiráltak leginkább, akik ezeket tanították. PB: Ha indíthatnál egy kurzust, amire garantáltan jelentkezne tíz lelkes és felkészült hallgató, milyen témában tartanád? SZ.V.: Nagyon gyakorlatias volt, és igen jól éreztük magunkat. PB: Volt olyan tanár, oktató, aki különösen hatott rád, esetleg olyan, aki módszertanilag inspirált? SZ.V.: Általános iskolai magyartanáromnak és középiskolai némettanáromnak módszertani gazdagsága, középiskolai magyartanáromnak mély gondolatai és személyisége fogott meg. Ezúton is köszönök nekik mindent! PB: Az órákon többször viccelődtél azzal, hogy általános iskolás tanárként nem minden sikerült a terveid szerint. Közelebb áll hozzád az egyetemi közeg? SZ.V.: Ez nem vicc, halálosan komolyan hibáztam rengeteget… Szeretek építeni arra, hogy autonóm személyiségek ülnek a kurzuson, akikben megvan valamiféle motiváció. Abban – úgy tűnik – nem voltam jó, hogy tizenéveseket hatékonyan segítsek az autonómmá válásban. PB: Az egyetemen gyakran összemosódik a kutatói és a pedagógiai minőség. Te hogyan próbálod egyensúlyba hozni a kettőt? Melyikben mozogsz otthonosabban, és miért? SZ.V.: Nem feltétlenül kellene ennek így lennie, vannak külföldi egyetemek, ahol valaki inkább az oktatásban, más inkább a kutatásban jó, és akkor azt csinálhatja nagyobb óraszámban. Oktatói szerepben jobban érzem magam, jobban fel tudok oldódni. PB: 2008-ban elvégezted Kaposi László drámapedagógiai képzését. Mit tartasz a leghasznosabbnak az itt megszerzett tudásból? SZ.V.: Tőled, Luca, számítottam erre a kérdésre. Kicsit azért outsider maradtam, sose tartottam utána drámafoglalkozásokat, de tanítási drámát tervezni nagyon megtanultam, és mindenkinek reklámozom a tanfolyamot, aki hozzám jár módszertanra. PB: Tegyük fel, hogy hozhatsz egy oktatáspolitikai intézkedést, ami mindenképpen megvalósul. Mi lenne ez? SZ.V.: Belegondolni is ijesztő, nem? Olyan intézkedés, amely egyetlen emberen múlik, és mindenképpen megvalósul… PB: Mit vársz leginkább az elkövetkezendő időszakban? Milyen terveid vannak a jövőre nézve? SZ.V.: A GYES alatt jártam a Károlira Magyar mint idegen nyelv tanára továbbképzésre. Azzal, hogy MID-tanár lettem, és taníthatok külföldieket magyarra, egy régi álmom vált valóra. Végezetül szeretném megköszönni annak a sok-sok hallgatónak, akik a tavalyi félévekben a kurzusaimra jártak, a járványidőszak alatt is mindig megértőek és motiváltak voltak (és most is azok), és nem voltak restek kitölteni a kérdőívet. Nagy boldogságot szereztek nekem, nem lehetek elég hálás nekik. A fotók szerzője: Kertész RitaA magyar szak kevésbé evidens: eleinte a matek és a történelem vonzott, aztán a kémia és a biológia.
Volt már egy olyan kurzusom, amit nagyon szívesen megismételnék: egy kortárs meseregényt dolgoztunk fel közösen 5-6. osztályosoknak irodalmi és nyelvi szempontokból.
Az egyetemen Farkas Judit mondattan-szemináriumain kezdtem beleszeretni a nyelvészetbe, ezt erősítették Peter Canisius német nyelvészeti órái. Módszertanból rengeteget tanultam Pethőné Nagy Csillától, egyetemi éveim legmeghatározóbb személyisége pedig Medve Anna volt.
Egészen úgy tűnik, a fiatal felnőttekkel könnyebb szót értenem, mint a kamaszokkal.
Kíváncsi természet vagyok, és igazán fel tudok lelkesülni egy-egy nyelvi jelenségen, de összességében erősen közepes kutatónak tartom magam, nem mindig érzem magam elméletileg megfelelően felkészültnek, és szorongok is emiatt.
Életem egyik leghasznosabb tanfolyama volt, egyrészt rengeteg módszertani ötletet kaptam ott, másrészt személyiségfejlesztést, harmadrészt – bár rövid időre – egy szuper közösséget.
Egyetemi oktatókból, kutatókból, tanárjelöltekből, gyakorló pedagógusokból álló módszertani csoportok országos hálózatát hoznám létre, akik aztán közösen és egymással vitázva hoznának javaslatokat egy nagyon minimális magtantervre, aztán együtt dolgoznának ki feladatbankokat, amelyekből a pedagógusok a saját csoportjaik igényeit figyelembe véve szabadon válogathatnának.
Nagy kihívás volna, de igazán szeretném kipróbálni, milyen lehet valahol a világban a magyar nyelv és kultúra nagykövetének lenni, szóval várom az égi jelet és a lehetőséget.
