Szerencsés véletlenek – Interjú Dr. Csibi Norberttel, az Év Oktatója díj idei egyik díjazottjával

Idén is átadásra került az Év Oktatója díj, amellyel karunk minden évben az Oktatói Munka Hallgatói Véleményezése (OMHV) kérdőívek alapján a hallgatók által legjobbnak ítélt oktatót díjazza. 2022 őszén a megosztott díj egyikét Csibi Norbert, a Történettudományi Intézet Újkortörténeti Tanszékének egyetemi adjunktusa vehette át, aki már több mint 10 éve oktat a tanszéken, és elsősorban újkori magyar történelemmel foglalkozik. A tanár urat személyes tapasztalatairól, az egyetemi oktatásról és a kutatásról kérdeztük.

Mikor kezdett érdekelni a történelem, miért döntöttél úgy, hogy erre a szakra jössz?

A középiskola után teljes meggyőződéssel jogásznak akartam menni – bár már én magam sem tudom, miért –, fel is vettek, és végül el is végeztem. A jog elméleti része egyébként a mai napig érdekel, a jogfilozófia, a jogszociológia és értelemszerűen a jogtörténet is, a gyakorlati rész azonban nem volt az én világom. Ez harmadév környékén, a kötelező szakmai gyakorlat során vált egyértelművé számomra. Volt egy csoporttársam, aki a BTK történelem szakán kezdett, onnan jött át a jogra, és párhuzamosan folytatta a tanulmányait. Vele többször eljöttem órákat hallgatni a Rókus utcába. Ezek alatt nagyon megszerettem az itt oktatókat, barátságos volt a légkör, érdekeltek az órák, így eldöntöttem, hogy belső felvételivel jelentkezek, és együtt fogom csinálni a két szakot.

A jogtörténet iránti érdeklődés ezek szerint adott volt. Milyen más kutatási terület érdekel még, és ez hogyan alakult ki?

A fő kutatási témám a 19. századi katolikus egyháztörténet, ami szintén részben a véletlen eredménye. Az utolsó egyetemi éveim alatt számos nem szakterületi kurzust végeztem a Pécsi Hittudományi Főiskolán. Itt ekkor már pár éve működött a Katus László tanár úr által 2005-ben életre hívott Pécsi Egyháztörténeti Intézet, amelynek munkájába Gőzsy Zoltán tanár úr segítségével kapcsolódtam be. 

Itt egy baráti légkörben működő, szakmailag nagyon inspiráló és termékeny közegbe kerültem. Bevontak a kutatásba, és néha órákat is kellett tartanom – így kezdtem el közeledni ehhez a témához, ami az első konferenciaelőadás után teljesen magával ragadott. 

A magyar újkortörténet pedig már a kezdetektől érdekelt, a szakdolgozatomat is dualizmus kori témából írtam, így a doktori témaválasztáskor is egyértelműen adta magát a korszak. De az utóbbi időben a Trianont követő időszak is egyre inkább a látókörömbe kerül.

Mindig is az egyetemi oktatás volt a cél, vagy véletlenül kerültél erre a pályára?

Egyáltalán nem volt tudatos, nem akartam már az óvodában egyetemi oktató lenni, sőt, még az egyetemi éveim alatt sem volt ez kiforrott cél. Nem így terveztem, már csak a személyiségemből adódóan sem: nem voltam magabiztos előadó, aki vágyott arra, hogy kiálljon emberek elé. Ebbe apránként kellett beletanulnom, ami sok nehézséggel járt, de nem bánom, hogy belevágtam. Most már sokkal nagyobb magabiztossággal állok ki mások elé. A történelem szakos tanulmányaim alatt hosszú ideig demonstrátor voltam az intézetben, így közeli és jó kapcsolatba kerültem az itt dolgozó oktatókkal, és ők a munkám alapján úgy látták, hogy érdemes lenne itt maradnom.

Az egyetemi oktatás nehézsége, hogy ide már nem kötelező járniuk a hallgatóknak. Hogyan lehet mégis fenntartani az érdeklődésüket és a motivációjukat?

Valóban nagyon különböző motivációkkal érkeznek a hallgatók, ezt látjuk. Főként a BA-sok között feltűnő, hogy úgy jönnek ide, hogy szeretik a történelmet, és aztán majd lesz valami. Szerencsére minden évfolyamon vannak olyanok, akik kezdettől motiváltak, ami nekünk is nagyon pozitív élmény. A tanár szakosok között valamivel jobban érezhető a céltudatosság, ők tényleg azért jönnek ide, hogy tanárok legyenek, és erre kellő időt és energiát is fordítanak. Persze sok esetben így is nehéz fenntartani az érdeklődést.

Ha valaki nagyon jó előadó és jó órákat tart, az persze előny, ebben érdemes fejlődni. Illetve a vizsgáztatásra is oda kell figyelni, hogy a következetes számonkérés megtörténjen, de semmiképpen ne legyen traumatikus élmény a vizsga. Így megmaradhat a hallgatók motivációja, nem veszik el a lendület. 

Érdemes megpróbálni az órán is aktivizálni őket, hogy párbeszéd legyen, ne mindig frontális oktatás.

 ű

Mindig vannak tehát pozitív és negatív élmények, de mi tudja igazán motiválni az oktatót?

Nem mindig egyszerű, de a hallgatói visszajelzések rengeteget segítenek: ha látom, hogy felveszik a kurzusaimat, és szeretik az órákat, az mindig jó érzés. Az órákon kívül pedig jólesik, ha meghívnak például a szakestre, vagy megkérnek, hogy maradjak itt egy-egy délutáni programon – ezek motiválóak tudnak lenni. Pár éve szakmai mentora vagyok a Szentágothai János Szakkollégiumban működő, Katus Lászlóról elnevezett történész kutatói klubnak, ahol szintén nagyon jó viszony alakult ki a hallgatókkal. Én egyébként nagyon kedvelem a diákokat, sosem jelentett terhet, hogy foglalkozzak a problémáikkal, ezt a munka részének is tekintem. Így vagyok a történelem levelező képzés szervezésével is, ahol még inkább egyénre szabottan kell foglalkozni a hallgatókkal, ami szintén hálás feladat. Másrészt az oktató kollégákkal való együttműködés is kifejezetten motiváló, ebben pedig szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jó kollégáim vannak, és baráti légkörben dolgozunk együtt.