Személyes harcok a nagyvilágnak – boebeck (2023) – albumkritika

Valahogy tőlem távol álltak azok az előadók, akiket hasonlónak éreztem egy kicsit Billie Eilish-hoz. Tartott ez egészen addig, amíg 2019-ben szembe nem jött velem az előbb említett előadó bad guy című dala, onnantól kezdve megbarátkoztam a hozzá hasonló stílusban alkotókkal. Odáig fajult ez a dolog, hogy a tavalyi Szigeten már kíváncsian vártam Holly Humberstone koncertjét, és most ott tartunk, hogy izgatottan nyomtam rá a play gombra Boebeck debütáló lemezén.

Azt azért szeretném már a kritika elején leszögezni, hogy boebeck, Holly Humberstone és Billie Eilish között nagyon kevés olyan dolog van, amely egyezést mutatna. Egyik előadót sem kicsinyíteném le azzal, hogy ők Billie Eilish „teszkós” változatai, mert Humberstone – aki visszafogott, szinte már minimál alapokra épít popzenét – és boebeck sem másolják az ő stílusát, pusztán olyan hatást vált ki belőlem a kettejük zenéje, amit a Billie által énekelt dalokból is érzek.

Nem hallgattam meg a 2021-es debütáló kislemez dalait, mert valahogy nem voltam olyan hangulatban, de itt más volt a helyzet. Valahol tudat alatt motoszkált bennem a kérdés, hogy mennyire képes újat mutatni nekem Andl-Beck Boróka. A végeredményt rögtön nem árulom el, inkább térjünk rá a körítésre.

Fekete-fehér borító, cím nélküli lemez (kazettán is kapható, amúgy ez elég menő dolog!) és mindössze nyolc dal.

Az első közülük a 8 címet viseli, és ez volt az, amire az első hallgatásnál felfigyeltem. Egy lassú felvezetés után igazán tökös szám kerekedik belőle. Rockos témák popzenei köntösben, a hang és a zene annyira harmóniában voltak, hogy itt már éreztem, ezt az albumot nem lehet innentől kezdve elrontani. Nem is csalódtam, ugyanis a következő, az ocean lüktetéssel indul és egy könnyed pop-rock dal lesz belőle, plusz egy olyan megkapó refrénje van, ami beleragadt a fejembe. A take it easy egy kicsit visszaveszi a tempót, de amennyire nem akart nekem működni elsőre, pont annyira ütött be másodjára. Az unknown számomra üresjárat, talán ez volt az egyetlen olyan dal, ami nem fogott meg különösebben. Azonban a lemez tartogat még nekünk meglepetéseket.

Van az az érzés, amikor kellemesen ellazulsz egy remek zenére és önkéntelenül is felfigyelsz a dalszövegre.

Ez történt meg velem a reality – circle – mirror hármasnál. Ez a három, egymás után következő dal egy hatalmas gyomros minden olyan embernek, aki egy kicsit is érezte már magát egyedül. Nagyon jól fogja meg a magányt, a kilátástalanságot, mégis van benne egy olyan kedves mellékzönge (talán az énekhang), amitől nem érzem magam rosszul. Pedig egy nagyon kompakt összeállítás, lineáris „történetmeséléssel”, ami egyszerre visz a mélybe és ad a lemez végén feloldozást a sky-jal, hogy mégis helyre kerüljön bennem minden érzés, amit a záróakkordot megelőző hármas felszakított.

Nincsen olyan jó fülem a zenéhez, mint amilyet mindig is szerettem volna, azt azonban meg tudom állapítani, hogy a dallamok nagyon ragadósak a boebecken, az énekesnő mögött pedig a zenekar valami eszméletlen nagyot zenél. Kevés olyan produkció van ma ebben az országban, ami ennyire egyben van annak ellenére, hogy alapvetően elsőlemezes, és azt gondolom, bőven van még benne kiaknázatlan lehetőség.

Sokáig küzdöttem az életemben a boebeckhez hasonló előadókkal, azonban be kell lássam, hogy korábban tévedtem. A popzenének ebben az ágában is találhatók kiemelkedően tehetséges alkotók, akiknek ott lapul az ujjaiban és a hangjában a tehetség. Így voltam Andl-Beck Borókával és az első gyermekével is. Az albumot befejezve nagyon küzdöttem az ellen, hogy beleerőltessem az „ez a lemez a világon bárhol megállja a helyét” mondatot. De ha egyszer ez az igazság, ki vagyok én, hogy elrejtsem?

Képek: boebeck hivatalos Facebook oldal