Szellemes szellemtörténetek margójára – Paranormális jelenségek világnapja
Azt hiszem, aki gyerekként vagy tiniként szerette a misztikumot, az nem is nőhet ki belőle. Egy ember életét könnyen végig kísérik a horrorok, a szellemes történetek, a rejtelmek iránti érdeklődés, hiába változik meg felnőtt fejjel a gondolkodásunk. Magam is pozitívan tekintek vissza arra a temérdek kamu történetre, amiket egyes rejtelmes jelenségekről olvastam. Na, nem biztos, hogy kitaláltak voltak – hiszen a valóságértéküket csak a beléjük vetett hit határozza meg. A hónapban volt a paranormális jelenségek világnapja, a témát pedig érdemes alaposabban is körüljárni.
Már a mindennapokban alkalmazott fogalmaink is némileg félrevezetőek. A paranormális kifejezést igen nehéz magyarra fordítani. A „normális” már maga is nehezen behatárolható, tartalmilag témánként és tudományonként is elkülönülhet – a természetes, általános, vagy megszokott jó szinonimái lehetnek, azonban legjobban természeten túliként, természet-mellettiként foglalható össze. Ez a kifejezés sajnos már ütközik a természetfelettivel, amelynek a köznyelv könnyebben tulajdonít jelentést. A paranormális témakörébe általában olyan dolgokat sorolunk, amelyek tudományosan nem megmagyarázhatóak, azonban fenn áll a lehetőség, hogy a jövőben kaphatunk rá választ, legalább is az észlelésük nem igényel a természeti erővel szembehelyezkedő állításokat. Példaként könnyen felvethetjük az UFO-kat, a pszichés képességeket (telekinézis, látnokság), a szellemeket és a rejtélyes élőlényeket (ilyenek mondjuk a jeti és a chupacabra). A mainstream média természetesen a paranormális jelző alá egyre inkább az olcsó ijesztgetést helyezte, pedig a téma oroszlánrészét folklór elemek, pszichológiai módszerekkel vizsgálható „képességek”, esetleg a fizika szemszögéből is elemezhető elektromagnetikus jelenségek adják. A természetfeletti sem különbözik alapjaiban a paranormálistól, azonban fontos eltérés, hogy ezekre a jelenségekre jellemzően perspektíva -és technológiaváltás után sem lennénk képesek magyarázatot adni. A természetfeletti inkább a mitológiát és a spiritualizmust írja le, olyan jelenségeket, amelyekhez mindenképpen szükséges a hit. Ebbe a körbe tartoznak a démonok, a varázserő, csodák és varázslatos lények – amelyek a korábban említett kriptikus szerzetektől annyiban különböznek, hogy hozzájuk valamilyen irreális képesség/tevékenység is tartozik (a vérfarkasok teliholdkor alakulnak át, az alakváltók felveszik más lények kinézetét). Érdekes hidat jelentenek a szellemek a két kategória között: míg elektromágneses aktivitásuk miatt tekinthetők paranormális jelenségnek, általában elhunyt emberek itt ragadt lelkeként szoktuk őket értelmezni, így a spiritualizmusba is bőven beletartoznak. A két kategória tehát áthidalható, de egyes esetekben nehezen behatárolható. Könnyebb értelmezés szempontjából talán kijelenthetem, hogy a paranormális jelenségek az X-akták (The X-Files, 1993) sorozatban bukkantak fel, a természetfelettiek pedig az Odaátban (Supernatural, 2005). Mint emberek, természetünknél fogva vonzódunk az ismeretlenhez. Grafika: Gálfalvi Erika A megmagyarázhatatlan volt minden vallás alapja, a modern hiedelmeink pedig ezért idomulnak ahhoz, amit a ma embere megkíván. 1934-ben jelent meg a Daily Mailben az első fénykép a híres Loch Ness-i szörnyről, 1947-ben Roswellben egy állítólagos UFO baleset történt, a 70-es évekre pedig már ipari mennyiségben jelentek meg a misztikus filmek. Charles Fort amerikai író a paranormális történetek talán legismertebb gyűjtője. Fort közel negyvenezer feljegyzést kompilált megmagyarázhatatlan tapasztalatokról, és sokan őt tartják a modern paranormalizmus atyjának. Szintén hozzá köthető a teleportálás fogalma, illetve az eltűnéses eseteket is ő próbálta meg először földönkívüliekhez kötni a 20. század elején. Christopher Bader, Carson Mencken szociológusok és Joseph Baker mind úgy vélték, hogy a paranormális mindaz, amit a vallás és a tudomány is elutasított (Laycock 2014, 6–7). Ez élesen kizárja tehát a kategóriából a természetfelettit, hiszen utóbbi többnyire a vallásos hiedelmek gyűjtőkosara. Paranormális jelenségek vizsgálóinál gyakrabban hallhatja az ember a „kutató” önmegjelölést, mintsem a „hívőt”. A kutatók azonban inkább jelentenek lelkes valóságshow gyártókat, mintsem valódi tudósokat. Talán az előrelépés kulcsa éppen az, hogy a paranormalizmus megtalálja önmaga intézményes stabilitását, ahogyan azt minden humán tudomány tette. A 80-as évek bizonyos szociológiai kutatásai (Orenstein 2002, 301–311) azt szerették volna feltárni, hogy mely csoportok fogékonyabbak a paranormálisba vetett hitre. Érdekes módon, általában azok az emberek vásároltak New Age-es könyveket, tapasztaltak gyakrabban ESP-t (extraszenzoriális percepció – hatodik érzékként is ismert, gyakran látnoki képesség), és voltak érdekeltebbek az okkult iránt, akik magukat nem nevezték vallásosnak vagy spirituálisnak. Nagy általánosságban a konzervatív beállítottságúaktól gyakrabban kaptak a természetfelettihez húzó választ, míg a liberálisoknál a paranormális „tarolt” – ez is, legalább részben rávilágít a hit és tudomány szembenállására e kategóriák között. Talán ma a többség már elzárkózik a hasonló gondolatoktól, mégis a paranormálisba és természetfelettibe vetett hit hozhat jót. Mindenképpen kíváncsiságra és kreativitásra buzdítja az embereket, és ne feledjük, hogy a folklór mennyire hozzájárult a fantasy műfaj fejlődéséhez! Ha esetleg van időgéped, vagy megvárod a jövő év paranormális ünnepét, akkor üld meg egy szeánsszal, esetleg mesélj kísértettörténeteket, merészkedj be egy elhagyatott épületbe, vagy csak nézz meg egy szellemes videót! További érdekességekért: Laycock, Joseph P.: Approaching the Paranormal. In: Nova Religio: The Journal of Alternative and Emergent Religions. Vol. 18/1 (2014) 5–11. Orenstein, Alan: Religion and Paranormal Belief. In: Journal for the Scientific Study of Religion. Vol. 41/2 (2002). 301–311. Mivel szabad szemmel már kevés ismeretlen áll előttünk, a kreatív elménk – a régebbi korok emberéhez hasonlóan – elkezdte keresni azt, amely időt állóan tartogathat megdöbbentő rejtelmeket.
Akik valóban tudományos igénnyel foglalkoznak a témával, azok többnyire a pszichológusok és a vallásfilozófusok. Utóbbiak azonban inkább azért teszik, hogy saját területüktől el tudják különíteni azokat, akik esetleg egybemosnák a tudományukkal a „kultistákat”.
