Sarah Tomley: Mit tenne Freud? Megoldások hétköznapi problémáinkra a legnagyobb pszichológusoktól – avagy a tarka életútmutató

Szilárd Alíz
2022.01.04.

„Boldogok csak akkor lehetünk, ha nem sokat törődünk másokkal” – olvasható Sarah Tomley századokkal ezelőtti elméleteket napjaink gondjaira rávetítő kötetében, ahol ehhez hasonló elképzelések vagy akár tanácsok is helyet kapnak, amin aztán az olvasó jól elmerenghet. Akik azonban ezek alapján egy száraz, fogalmakkal teli tankönyvre számítanak, tévednek, hiszen van itt minden: karikatúra, mesekönyvbe illő rajzok és szín. Sok-sok szín.

A Mit tenne Freud? a HVG Könyvek kiadásában jelent meg 2018-ban egy olyan sorozat részeként, amiben eddig ezen kívül három kötet debütált hasonló séma alapján: adott egy hétköznapi kérdés vagy problémakör, az arra adott választ pedig híres gondolkodók, jelen esetben pszichológusok teóriái alapján próbálja megválaszolni a szerző.

Hozzá kell tennem, habár a címében Freud van kiemelve – legnagyobb valószínűséggel a figyelemfelkeltés miatt –, nem ő áll a központban, sőt, a pszichoanalízis megalkotója csupán egy kis szeletét képezi az egésznek.

A pszichológiai elmélkedésekért kevésbé érdeklődők minden bizonnyal elmennének a kötet mellett a könyvesboltban, ha nem lenne olyan feltűnő a borító, az ugyanis mélykék színekben pompázik egy hatalmas Freud-karikatúrával a közepén, amivel képes odavonzani a tekintetet. Egyébként a színes, illusztrációkkal magyarázott technika a könyv mind az 5 részére jellemző, a lényeg kiemelésével és a fejezetvégi összefoglalókkal pedig már-már tényleg egy tankönyv hatását kelti, na de azért a témák izgalmasabbak lehetnek. Ha már pedig itt tartunk, szemezgessünk is belőlük egy kicsit. 

Tudtátok, hogy egy felnőtt hetente átlagosan 13-szor hazudik?

Ez derül ki abban a fejezetben, ami a Vajon nem mond igazat a párom? címet kapta. Nem, a párod valószínűleg nem mond igazat – bocsánat, ezt nem én állítom, hanem a szerző. Egyébként ezt megspékeli azzal is, hogy a hazugság része az emberi mivoltunknak, hisz mindannyian hazudunk olykor-olykor, még a pszichológusok is használnak megtévesztő technikákat. Ennél a pontnál következzen is egy mini füllentés-gyorstalpaló: sűrű pislogás – leginkább az idegességtől –, a szemkontaktus kerülése vagy éppen tartása, ez utóbbi esetben az illetőt nem érdekli, hogy mit gondolunk róla. Na, találkoztatok már valamelyik árulkodó jellel?

Miért mindig velem történik ez? – avagy hogyan állnak hozzá a pesszimisták a világhoz.

A könyv szerint ők egyetlen negatív eseményt vetítenek ki mindenre, éppen ezért úgy gondolják, hogy ha megesik velük valami jó, az csak a véletlen műve lehet, mivel nem ez a megszokott. Velük szemben az optimistákat a világ jóságába vetett hit vezérli, ez pedig nagyobb önbizalommal jár együtt. Aggodalomra semmi ok, hiszen az optimizmus tanulható, mégpedig a következő módon: egy rossz eset után a pesszimisták kérdezzék meg maguktól, hogy a gondolkodásmódjukban milyen arányban vannak a tények, és mi az, ami csupán feltételezés, hozzáképzelés – ha ez sikerült, felcsillan egy kis remény. 


Sorozatrajongók, figyeljetek, mert ti is górcső alá kerültök! A könyv gondolatmenete oda vezet el minket, hogy rengeteg szociális élményt tud nyújtani a sorozatnézés, elég csak arra gondolni, milyen nagy örömet tud okozni a legutóbbi epizód másokkal való megvitatása, hiszen ahogy a szerző által idézett Arisztotelész kijelentette:

„az ember természeténél fogva társas állat.”

Arra, hogy mi is motivál minket abban, hogy akár hajnali háromig képesek vagyunk fent lenni csak azért, hogy újabb és újabb epizódokat tekintsünk meg, az a válasz, hogy az ember egyszerűen nem szereti, ha meg kell állnia valaminek a közepén, muszáj folytatnia, tudnia kell, hogy mi lesz a vége, főleg, ha a téma az emberi kapcsolatokat dolgozza fel. Evolúciós magyarázattal állnak elő a – csúnya szóval élve – sorozatfüggők problémájára, ami azért talán nem is akkora probléma, ha engem kérdeztek. 

Nem egy olyan elképzelés fogalmazódik meg a könyvben, ami elég általános és egyértelmű lehet bárki számára: a telefonunkat nyomkodni az úttest közepén veszélyes, szeretetet kapni nem jobb, mint adni, lehetetlen, hogy mindenki kedveljen minket. Ezeket magunktól is jórészt tudjuk, a könyvben csak elméletekkel vannak kiegészítve.

Viszont az ötlet és az elgondolás működhet, tekintettel arra, hogy a fejezetek olvasmányosak, egyszerűen vannak megfogalmazva, könnyen nyomon követhetőek a néhol humorosan kidolgozott rajzok és ábrák miatt, és habár vannak benne klisék, a legtöbb felvetés érdekes és elgondolkodtató. A kötetet azoknak ajánlom, akik szeretnek elmerengeni saját magukról, a környezetükről és a viselkedésükről, de azoknak is hasznos lehet, akik a hivatalos tankönyvekből kevés érthető információt tudtak kisilabizálni. Egy utolsó, kedvcsináló idézet:

„Az élet végcélja a halál.”


Create Account



Log In Your Account