Sarah Tomley: Mit tenne Freud? Megoldások hétköznapi problémáinkra a legnagyobb pszichológusoktól – avagy a tarka életútmutató

A Mit tenne Freud? a HVG Könyvek kiadásában jelent meg 2018-ban egy olyan sorozat részeként, amiben eddig ezen kívül három kötet debütált hasonló séma alapján: adott egy hétköznapi kérdés vagy problémakör, az arra adott választ pedig híres gondolkodók, jelen esetben pszichológusok teóriái alapján próbálja megválaszolni a szerző.

Hozzá kell tennem, habár a címében Freud van kiemelve – legnagyobb valószínűséggel a figyelemfelkeltés miatt –, nem ő áll a központban, sőt, a pszichoanalízis megalkotója csupán egy kis szeletét képezi az egésznek.

A pszichológiai elmélkedésekért kevésbé érdeklődők minden bizonnyal elmennének a kötet mellett a könyvesboltban, ha nem lenne olyan feltűnő a borító, az ugyanis mélykék színekben pompázik egy hatalmas Freud-karikatúrával a közepén, amivel képes odavonzani a tekintetet. Egyébként a színes, illusztrációkkal magyarázott technika a könyv mind az 5 részére jellemző, a lényeg kiemelésével és a fejezetvégi összefoglalókkal pedig már-már tényleg egy tankönyv hatását kelti, na de azért a témák izgalmasabbak lehetnek. Ha már pedig itt tartunk, szemezgessünk is belőlük egy kicsit. 

Tudtátok, hogy egy felnőtt hetente átlagosan 13-szor hazudik?

Ez derül ki abban a fejezetben, ami a Vajon nem mond igazat a párom? címet kapta. Nem, a párod valószínűleg nem mond igazat – bocsánat, ezt nem én állítom, hanem a szerző. Egyébként ezt megspékeli azzal is, hogy a hazugság része az emberi mivoltunknak, hisz mindannyian hazudunk olykor-olykor, még a pszichológusok is használnak megtévesztő technikákat. Ennél a pontnál következzen is egy mini füllentés-gyorstalpaló: sűrű pislogás – leginkább az idegességtől –, a szemkontaktus kerülése vagy éppen tartása, ez utóbbi esetben az illetőt nem érdekli, hogy mit gondolunk róla. Na, találkoztatok már valamelyik árulkodó jellel?

Miért mindig velem történik ez? – avagy hogyan állnak hozzá a pesszimisták a világhoz.

A könyv szerint ők egyetlen negatív eseményt vetítenek ki mindenre, éppen ezért úgy gondolják, hogy ha megesik velük valami jó, az csak a véletlen műve lehet, mivel nem ez a megszokott. Velük szemben az optimistákat a világ jóságába vetett hit vezérli, ez pedig nagyobb önbizalommal jár együtt. Aggodalomra semmi ok, hiszen az optimizmus tanulható, mégpedig a következő módon: egy rossz eset után a pesszimisták kérdezzék meg maguktól, hogy a gondolkodásmódjukban milyen arányban vannak a tények, és mi az, ami csupán feltételezés, hozzáképzelés – ha ez sikerült, felcsillan egy kis remény. 

Sorozatrajongók, figyeljetek, mert ti is górcső alá kerültök! A könyv gondolatmenete oda vezet el minket, hogy rengeteg szociális élményt tud nyújtani a sorozatnézés, elég csak arra gondolni, milyen nagy örömet tud okozni a legutóbbi epizód másokkal való megvitatása, hiszen ahogy a szerző által idézett Arisztotelész kijelentette:

„az ember természeténél fogva társas állat.”

Arra, hogy mi is motivál minket abban, hogy akár hajnali háromig képesek vagyunk fent lenni csak azért, hogy újabb és újabb epizódokat tekintsünk meg, az a válasz, hogy az ember egyszerűen nem szereti, ha meg kell állnia valaminek a közepén, muszáj folytatnia, tudnia kell, hogy mi lesz a vége, főleg, ha a téma az emberi kapcsolatokat dolgozza fel. Evolúciós magyarázattal állnak elő a – csúnya szóval élve – sorozatfüggők problémájára, ami azért talán nem is akkora probléma, ha engem kérdeztek. 

Nem egy olyan elképzelés fogalmazódik meg a könyvben, ami elég általános és egyértelmű lehet bárki számára: a telefonunkat nyomkodni az úttest közepén veszélyes, szeretetet kapni nem jobb, mint adni, lehetetlen, hogy mindenki kedveljen minket. Ezeket magunktól is jórészt tudjuk, a könyvben csak elméletekkel vannak kiegészítve.

Viszont az ötlet és az elgondolás működhet, tekintettel arra, hogy a fejezetek olvasmányosak, egyszerűen vannak megfogalmazva, könnyen nyomon követhetőek a néhol humorosan kidolgozott rajzok és ábrák miatt, és habár vannak benne klisék, a legtöbb felvetés érdekes és elgondolkodtató. A kötetet azoknak ajánlom, akik szeretnek elmerengeni saját magukról, a környezetükről és a viselkedésükről, de azoknak is hasznos lehet, akik a hivatalos tankönyvekből kevés érthető információt tudtak kisilabizálni. Egy utolsó, kedvcsináló idézet:

„Az élet végcélja a halál.”