Rózsaszín robbanás – a Barbie és az Oppenheimer premierje
A közösségi média szinte példátlan módon kapta fel idén a Barbie és az Oppenheimer filmeket, miután kiderült, hogy a két alkotás egy napon fog debütálni a mozikban. Gyorsan kreáltak is egy Barbenheimer hashtaget hozzá, és mindenféle összevont előzeteseket. De Greta Gerwig és Christopher Nolan mozija sokkal több annál, minthogy hagyjuk a közösségi médiafelületeknek a bármilyen szintű összehasonlítást.
Alapból szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy a két rendező filmje mennyire hasonlítható össze, mikor először megláttam a Barbenheimer kifejezést a Twitteren. Az teljesen nyilvánvaló, hogy erre a legjobb válasz a „sehogy” volt. Miután pedig megnéztem a két filmet, arra jöttem rá, hogy bár a Barbenheimer jelenség nem árt a két filmnek, számomra nem szimpatikus. Ám mégis megpróbálom körbejárni, hogy két ekkora volumenű blockbuster egy napon történő bemutatása mit adhat a moziknak. Azt átugornám, hogy milyen megvalósítások voltak a két film összemixelésében, legyen annyi elég, hogy terjednek az interneten különböző mémek és videók a két előzetes összekeveréséből, ami őszintén vicces, és jó marketinget ad ahhoz, hogy az emberek körében visszajöjjön a double feature, ami a 60-as években éppen az Egyesült Államokban volt nagy divat (a double feature akkoriban a „két filmet egy áráért” akció volt, manapság ez már nem igazán működne, de az élményt egyszerűbb így leírni).
A Barbie-t néztem meg először, és már a jegypénztárnál feltűnt, hogy az emberek melyik filmre érkeztek. Tele volt minden rózsaszínbe öltözött lányokkal – szinte minden korosztályból – és félszegen tébláboló, vagy éppen hangosan nevetgélő fiúkkal.
Mindkettő réteget megértem, azért nem mindennap lát az ember majd’ két órán keresztül a nagyvásznon ekkora sztárparádét; Margot Robbie, Ryan Gosling, Will Ferrell, Dua Lipa, Emma Mackey, csak hogy a jelentős színészgárdából felsoroljak pár sztárt, akik megtestesítették a Barbie világát.
És azt mindenféle túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Robbie úgy csillog ebben a szerepben, mintha egész életében erre készült volna. Nem éreztem erőltetettnek egyetlen pillanatát sem – ahogy igaz ez a szereplőgárda egészére is. A poénok ültek, nyilván minden, de tényleg minden rózsaszín volt Gerwig filmjében. Ám spoilerek nélkül szeretnék annyit mondani, hogy ez a film sokkal több, mint egy limonádé, amiben hosszú ideig nézzük azt, hogy Margot Robbie mennyire gyönyörű nő és milyen tökéletes Barbie baba.
Mindkettő állítás abszolút jogos, de a Barbie úgy akar több lenni ennél, hogy beleviszi a feminizmust, a férfiközpontú világot (és mindkettő kritikáját), a fogyasztói társadalmat – és valóban, mindezt nyakon önti sziruppal, csillogással, pink színekkel, valamint tényleg humoros viccekkel.
Mert itt tényleg lehet nevetni a vicceken, kikacsintásokon és utalásokon is. Aztán pedig ugyanezeken elgondolkodni, végül elkeseredni, mert annyi gondolkodnivalót ad a Barbie, ami egy hosszabb időre biztosan megkérdőjelezi a fogyasztói társadalomba vetett hitünket, valamint a hagyományos nemi szerepek felé támasztott elvárásainkat is.
Grafika: Munkácsi Zsófia
Aztán következett csak az Oppenheimer, amit elképesztően vártam és az első előzetes óta izgatott voltam. Christopher Nolan a kedvenc rendezőm David Fincher mellett, és be kell valljam, hogy elfogult tudok lenni vele kapcsolatban. Azonban megpróbáltam úgy tekinteni a filmet, hogy mi az, ami pro és mi az, ami kontra.
Azt le kell szögeznem, hogy aki arra vár, hogy az Oppenheimer egy klasszikus értelemben vett életrajzi film lesz, azt el kell szomorítanom; Nolan nem úgy bánik a sztorival, ahogy azt egy ilyen film esetében várnánk.
Érdemes némi háttértudással ülni be az Oppenheimerre, mert nem ebből fogjuk megtudni J. Robert Oppenheimer gyerekkorát és fiatal felnőtt éveit, azonban azt igen, hogy milyen álmok és képzetek gyötörték, valamint hogyan lett ő a Manhattan-terv vezetője, és milyen erőfeszítésekbe telt elfogadtatnia magát az Egyesült Államok akkori politikai elitjével. Spoilerezni a film esetében nem lehetne, hiszen annyit talán mindenki tud, hogy hol robbantottak atombombát a világon és kinek a nevéhez fűződik. Ha valaki Teller Edét mond, az sem téved nagyot, hiszen ő is megjelenik a filmben, ahogy a második világháború alatt élő amerikai tudósvilág jelentős része is.
Inkább mondanám egy hangulatfilmnek Nolan legújabb alkotását, ami azonnal működik. Nem mutat sokat, mégis beenged minket a világ egyik legnagyobb tudósának fejébe. Úgy érzékeltet, hogy keveset látunk, miközben tapintható a feszültség a mozivásznon.
Nem kapunk klasszikus kérdésekre klasszikus válaszokat, hanem amolyan nolanes módon, extra hosszú játékidő alatt érünk körbe úgy, hogy közben járunk a világháború előtt, alatt és után – de semmiféleképpen sem ennyire lineárisan. Ha a rendező szándéka az volt, hogy kellő távolságból figyelhessük a világ első atombombájának robbantását – mert ez a bomba fel fog robbanni, efelől semmi kétségünk ne legyen –, akkor elérte a célját.
Ha egyetlen dolgot tudnék mondani a két film összehasonlításáról, akkor az annyi lenne, hogy a Barbieról csacsogva, nevetgélve és boldogan jöttünk ki a moziból, míg az Oppenheimer után az egész teremben egy pisszenés sem hallatszott, és néma csendben hagytuk el a termet. És ez a csend megdöbbentő és ijesztő volt. A film utolsó képkockáját nem tudtam kiverni a fejemből, miközben hazafelé sétáltam és arra vártam, hogy az eső lemossa a tudatot, hogy ezzel a filmmel együtt kell élni. A következő nap pedig ugyanúgy megy minden, mintha mi sem történt volna, és mintha nem néztem volna meg életem egyik legmeghatározóbb és legjobb filmjét.
