PASZT beszámolók – Beszélgetés a színészképzés jelenlegi helyzetéről

2021 nyarán a Partizán másodszor is megszervezte saját színházi találkozóját, a PASZT-ot (Partizán Színházi Találkozó). A virtuális fesztivál egy héten keresztül kínál tematikus programokat, melyek a hazai színházi, előadóművészeti élet kurrens kérdéseire, aggályaira fókuszálnak. Cikksorozatunkban az idei beszélgetések közül válogatunk.

A találkozó záró napján egy fontos, a színházi szakmát jelenleg talán minden korábbinál jobban megosztó kérdést vetettek fel a stúdióban: mit és hogyan kellene tanítani a színészképzésben? A Partizán meghívottjai Bodó Viktor rendező, Zsótér Sándor rendező, Lénárd Róbert, az Újvidéki Művészeti Akadémia drámaírója és rendezője, valamint Réczei Tamás dramaturg, rendező voltak. 

Bodó Viktor pillanatnyilag nem vesz részt aktívan az utánpótlásképzésben, mivel az SZFE-t is érintő modellváltás következtében nem tudta hasznosítani tanártársaival előkészített komplex képzéstervezetét. Zsótér Sándor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanít, egy másodéves prózai osztályt vezet. Jövőbeli működése az Egyetemet/Alapítványt érintő események függvénye. Lénárd Róbert óraadó az Újvidéki Művészeti Akadémián. Munkahelye, az Újvidéki Színház gyakran az itt tanulók gyakorlóterepévé válik. Réczei Tamás jelenleg a Kaposvári Egyetemen oktat színház- és önismeretet.

Mennyire lehet formalizálni, szakmai standardokat rendelni a színészképzésen belüli oktatáshoz? 

Bodó Viktor szerint, ha nincs egy konkrét metódus, vagyis egy meghatározott közlendő és egy ahhoz illeszkedő forma az tanár fejében, nem teremthető meg a tudásátadás légköre sem.

„Tehát, ha nincs módszer, és nincs az a módszer közölve azokkal, akiknek át akarod adni, akkor esetlegességek, személyességek jönnek elő. Olyan tévutak és frusztrációk, amelyek olyan traumákhoz vezethetnek, amiket hosszú évek munkájával lehet csak orvosolni.”

Réczeinek Tamásnak korábban megvolt lehetősége, hogy mesterségtanár legyen, azonban ő tudatosan döntött az önismeret oktatása mellett. Úgy véli, különösen fontos, hogy a hallgatók képesek legyenek boldognak lenni a szakmán kívül is.

„Ha azok a sérülések, amikből ők dolgoznak nem elmélyítve, hanem megdolgozva vannak, akkor ez működhet, és attól ők még hitelesek maradhatnak a színpadon.” 

Gulyás Márton kérdésére, hogy mit jelent a boldogságkeresés egy színházi kurrikulumon belül Réczei azt felelte, a cél az, hogy a színészek találjanak örömöt az előadásokon kívül is, hiszen a színház adhat örömet, csak az nem biztos, hogy valós vagy tartós lesz. 

Mi a szerepe a színészképzésben az elméleti oktatásnak?

Zsótér magas színvonalúnak tartja az elméleti oktatást, azt viszont nem tudja meghatározni, kinél és milyen tempóban találkozik ez a gyakorlattal.

Bodó Viktor idejében elmondása szerint gyenge volt az elméleti képzés, és az ahhoz kapcsolt elvárások sem voltak következetesek.

„Nagyon jó tanáraim voltak, viszont kicsit az volt mindig az érzés, hogy bejönnek, elmondják, amit akarnak, de közben van ez a kedves elnéző mosoly, hogy azért mind a ketten tudjuk, hogy ebből nem lesz semmi, mert majd elsodor titeket a próbaidőszak. És igazuk volt.”

A téma kapcsán felmerült a hallgatók irodalmi érdeklődésének esetleges hiánya, valamint ennek kapcsolata a színészi teljesítménnyel.

Réczei Tamás beszámolt arról a stagnáló helyzetről, miszerint a felvételi eljárás során a kötelező monológok egyre gyakrabban filmrészletekből kerülnek ki. Az elmúlt években legnépszerűbb, kanonizálttá vált egység az Ördög Ügyvédje zárómonológja volt Al Pacinótól. Ugyanakkor a dramaturg szerint lehet és kell is a hallgatókat terhelni nehéz szövegekkel, és amennyiben megtalálják a kapcsot a képzéshez, érdeklődővé válnak majd az adott olvasmányanyag felé. 

Bodó Viktor hangsúlyozta, hogy Magyarországon sokáig az volt az elképzelés, hogy a színészeknek nem kell okosnak, intelligensnek lenniük, mert nem számít, hogy mit mondanak.

„Egy színész nem kreatív partner, hanem egy megvalósító, tehát nem kell írnia, nem kell különösebben jól elemeznie sem, mert azt megcsinálja helyette más.”

A rendező a jelenlegi oktatásban azt látná ideálisnak, ha egy hallgató az elméleti képzés ideje alatt sem lenne bezárva egy osztályterem falai közé. Szerinte biztosítani kéne az átjárást intézmények között, hogy a tanulók láthassák, más közegekben más tanároknál hogyan működnek hasonló aktivitások. Ezáltal azt lehetne megtanulni, hogy ami összefügg, az hogyan függ össze, ami viszont nem függ össze, az miért és miképpen nem.

Zsótér Sándor egyetértett annyiban, hogy a diákoknak nagyobb szabadságot kellene hagyni a képzésen belül, ugyanakkor kiemelte, hogy az akkreditáció következtében eleve rendkívül sűrű a hallgatók órarendje.

„A padémia alatt megpróbáltuk megszervezni a kollégáimmal, hogy minden a város különböző pontján legyen, csak élőben, és nem Zoomon. Rohasztóan nehéz volt az utazások miatt.”

Mit gondoltok arról, hogy jeles művészemberek oktatói tevékenységet is végezhetnek, illetve arról, hogy általában a művészi kiválóság van azonosítva a pedagógiai alkalmassággal?

Bodó Viktor szerint fontos, hogy a közösség találkozzon különböző életutakkal. Természetesen ahhoz, hogy az adott művész egy egész kurzust, vagy osztályt vigyen, nem tartja elégségesnek a szakmabeli elismertséget, ugyanakkor úgy gondolja, jó, ha a diák találkozik azzal, egy-egy színész milyen döntéseket, esetleges kompromisszumokat hozott meg bizonyos életszakaszaiban ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most van. 

Réczei Tamást szintén foglalkoztatja a kérdés, hogy miért predesztinál a jó szakmai minőségű színészet bárkit arra, hogy osztályfőnök legyen anélkül, hogy előtte bejárná a szükséges lépcsőfokokat. Pedagógiai érzék hiányában a dramaturg szerint csupán kísérletezésről beszélhetünk, ráadásul éppen egy olyan terepen, ahol a színész személyes lénye az anyag. 

Lénárd Róbert bizonyos mértékben áldozatául esett a szóban forgó problémának. „Én rendezést végeztem szerb nyelven Újvidéken, két csodálatos, nagy művész tanította az osztályomat. Borzalmas pedagógusok voltak. Állítom, hogy minden, amit erről a szakmáról tudok, azt utána tanultam meg asszisztenskedve, színházakban lógva vagy plusz képzéseken". A probléma másik oldala, ha valaki remek pedagógus, viszont a szakmában névtelen, mivel így kevesen fognak jelentkezni hozzá.

Zsótér Sándor ellenkezett ez utóbbi állítással. Úgy véli, a fiatalok többségének fogalma sincs, kihez kerül, ő legalábbis ezt tapasztalta korábbi osztályainál. A kérdés szerinte egyszerűbb, és sokkal kevésbé személyorientált: a jelentkezés attól függ, akar-e színész lenni az illető, vagy sem.

A teljes beszélgetés elérhető az alábbi linken.