Mire képesek a gyerekszínészek? – 5 film (inkább) felnőtteknek

Fábián Patrik
2022.10.29.

Ebben a cikkben öt olyan moziról írok, melyekben bár gyerekek szerepelnek, mégis olyan különlegesek, sokatmondóak vagy éppen szórakoztatóak, hogy minden generációnak ajánlanám. Lesz szó álmokról és játékról, de veszélyről és halálról is. Nem beszélve a felnőtteket megszégyenítő alakításokról…

Sráckor (2013)


Az egyedülálló film egyik legérdekesebb része, hogy ugyanazt a néhány színészt követi végig 12 éven keresztül, és kevesebb mint három órába sűríti egy csodálatos emberi utazás képeit.

Azaz a főszereplőnket hatéves korától egészen a felnőtté válás időszakáig kísérjük ebben a fikciós drámában.



A rendező tökéletes érzékkel nyúl a témához, mindenféle erőlködés és mesterkéltség nélkül.

Kortól és nemtől függetlenül nagyszerűen ért a lélekábrázoláshoz és a társas kapcsolatok pszichológiájához is.

A történet együtt érik a színészekkel, lineárisan haladva előre olyan atmoszférát teremt, ahol már tényleg elhisszük, hogy egy valóságos család életét látjuk a színen. Már csak azért is megéri végignézni, mert egyedülálló módon itt valóban úgy öregszenek a szereplők, ahogy a valóságban is.

Zathura – Az űrfogócska (2005)


Bár Jon Favreau (Vasember 1-2, Az ifjú Sheldon, Dzsungel könyve) gyerekeknek szánta a Jumanji-folytatásként elhíresült Zathurát, valamilyen szinten a felnőttekhez is szól. A kalandtúra és a parádés látványvilág nem csak az ifjoncokat varázsolja el.

Filmjének nagy erőssége, hogy amit lehetett, épített díszlettel oldottak meg, a CGI szerencsére nem uralja a másfél órás játékot.



Sokkal szerethetőbb karaktereket vonultat fel (például a fiatal Josh Hutchersont), varázslatosabb a helyszíne is, mint a szerinem már túl pörgős The Rock és Kevin Hart páros miatt is népszerű Jumanjinak.

Igaz, hogy a listámon talán ennek a filmnek van a legkevesebb mondanivalója, tanulsága egy felnőtt számára, sőt elgondolkodtatónak sem nevezném, valahogy mégsem tudtam lehagyni.

Egy meleg délutánon, összeülve a tesókkal igazán szórakoztató és izgalmas mulatság.

Komfortos mennyország (2009)


A legfontosabb film a listán, amit szerintem minden gyereknek és felnőttnek látnia kell legalább egyszer az életében.

Azt nem garantálhatom, hogy nem kísérti őket napokig, hiszen brutális gyilkosságokat mutat be egy különleges nézőpontból.

A főszereplő 14 éves Susie (Saoirse Ronan – Lady Bird, Kisasszonyok) egy napon eltűnik, és soha többé nem tér haza. Az ő gondolatait halljuk végig, és feszülten bámulhatjuk a történéseket.



Pontosan tudjuk, hogy a legrosszabb jön, mégis drukkolunk az ellenkezőjének, tisztában vagyunk vele, hogy nem menthetjük meg, mégis könyörgünk az ellenkezőjéért.

Susie a mesélő, aki felülről tekint le az aggódó családjára, s egy köztes világban próbálja leleplezni a gyilkosát, megmenteni a testvérét és beteljesíteni szerelmét. Ha csak egy filmet ajánlhatnék a nyárra, akkor az ez lenne. Biztosan mély nyomot hagy.

Híd Terabithia földjére (2007)


Egy ötletes regényadaptáció magyar kézből.

Terabithia földje egy kitalált helyszín, amit a két főszereplő gyermek alkotott meg, már ennek a kivitelezése is megér egy misét Csupó Gábor többszörös Emmy-díjas magyar-amerikai rendezőtől.

A film jó érzékkel mutatja be azt, hogy a valódi világban minden képzeletbeli lénynek és eseménynek oka van, és minden cselekedetnek következménye.



A kicsit melankolikus plot nagy meglepetéseket hordoz, mind a történet szintjén, mind a megvalósítás terén. A szereplők őszinte gyerekek, akik csupán játszanak.

A képzeletük olyan kapukat nyit meg számukra, melyek a valóságban elérhetetlenek lennének.

Terabithia hídján viszont még a felnőttek is képesek elmélázni és visszasírni azt a félelmet nem ismerő gyermeket, akik egykor voltak.

A leleményes Hugo (2011)


Annak ellenére, hogy Martin Scorsesét meghurcolták érte, szerintem egy nagyon szerethető családi mozit alkotott az inkább gengszter- vagy bűnügyi filmjeiről híres rendező.

Az tény, hogy egy kisebb gyereket nehéz vele lekötni, hiszen néha túl monoton.

A nyomott, barnás, kékes, sárgás színvilág remekül támogatja meg a harmincas évek Párizsának miliőjét.



Ebbe illeszkednek aztán a már-már Disney-karakterekként funkcionáló mellékszereplők, az állomás állandó figurái.

Az árván maradt kisfiú útkeresése és a csetlő-botló karakterek élettel töltik meg a lenyűgöző díszletet, de ha figyelmesek vagyunk, akkor láthatjuk, ahogy Georges Mélies filmjei megelevenednek, hiszen Scorsese azért csak-csak belecsempészte a filmek, valamint a filmkészítés iránti szeretetét és tiszteletét.

A fotók forrása: port.hu


Create Account



Log In Your Account