Miből lesz a cserebogár? – Interjú az új főseniorokkal, Pál Rebekával és Herr Ninával, 1. rész

A seniorok a gólyatábor szíve-lelkei, a piros pólós arcok, akik a legnagyobb energiával tombolnak három napon és éjszakán keresztül, de ha arról van szó, akkor a következő pillanatban már csendesen lelkiznek veled. Tagadhatatlanul megkerülhetetlen alakok az egyetemi életben, akik mögött két igazán különleges ember áll.
Pál Rebekával és Herr Ninával, a PécsiBölcsészek új főseniorjaival beszélgettünk a seniorrá válásukról, a főseniori kinevezésről és a gólyatábori emlékeikről. Olvashattok a kivételes barátságukról, megható, ugyanakkor vicces anekdotákról és arról, ahogyan egymás támaszai a munkában és az életben is.

Bemutatkozásként kérlek, meséljetek magatokról pár szót, mit tanultok az egyetemen, mióta vagytok seniorok?

Pál Rebeka: Pál Rebeka vagyok, harmadéves kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató, angol nyelven. 2022-ben érkeztem az egyetemre, akkor gólyaként vettem először részt a gólyatáborban és ott ismerkedtem meg először a seniorság fogalmával a saját seniorjaimon keresztül. Kétszer voltam senior, 2023-ban kezdve.

Herr Nina: Az én történetem is hasonló, csak én magyar nyelven tanulok pszichológiát, most fogok végezni alapképzésen. Én is ’22-ben kezdtem az egyetemet és ’23-ban voltam először senior, együtt kezdtük Rebivel.

Az első táborban, első évben ismertétek meg egymást, vagy csak később?

Rebi: Gólyatábor alatt sajnos nem ismertük egymást személyesen. Első seniorságunk alatt már tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda, tudtam, hogy Nina jófej és cuki, de egy szót sem beszéltünk egymással.

Nina: Igen! Tudtam előtte, hogy Rebi nagyon kedves, de ennyi. Örülök neki, hogy ott van. Aztán tavaly, amikor már másodjára voltunk seniorok, az egyik tréning utáni összejövetelen egymás mellé kerültünk, és ebből hajnalig tartó beszélgetés lett. Nagyon sok mindenben tudtunk a másikkal kapcsolódni, egymásra találtunk és azt kérdezgettük, hogy mi eddig hogyan nem beszélgettünk? Így álltunk neki tavaly a második évünknek.

Rebi: Nekem még nem volt ilyen azonnali kapcsolódás, de Ninával megtörtént. Tavaly májustól kezdve mindent tudunk egymásról. Nagyon érdekes lesz így nekimenni a főseniorságnak.

Nina: Mindig szoktuk mondani, hogy olyanok vagyunk, mint Meredith és Christina a Grace Klinikából, még a hajunk is hasonlít! Úgyis szoktunk egymásra hivatkozni, mint ők a sorozatban, ’Twisted Sisters’.

Tehát a 2022-es táborban gólyaként vettetek részt, utána miért jelentkeztetek első évben seniornak? Mi volt a motivációtok?

Nina: Én egyébként – lehet ehhez a Rebi is tud kapcsolódni –, nem feltétlen szerettem volna eleinte senior lenni. Aztán évközben, ahogy elkezdtem itt Pécsen szocializálódni, úgy jött meg hozzá a kedvem. Nem tudok mindent megfogalmazni, hogy miért akartam valamit, van, hogy egyszerűen csak vonzódni kezdesz valamihez. Például, mint amikor szerelmes lesz az ember, nem tudja, hogy mi, de valami nagyon megfogja ebben az egészben. Én így voltam Péccsel is és megtaláltam a helyem. És így voltam a seniorsággal is, nagyon akartam, nagyon féltem tőle, de megtaláltam a helyem és az embereim.

Rebi: Ugyanez. Én úgy voltam, hogy amikor elkezdődött az év, vége lett a gólyatábornak, megvolt az bennem, mint ahogy nagyon sok mindenkiben, hogy „Úristen, én senior leszek! Ez mennyire jó volt!”. Aztán nem jártam sehova sem az első év alatt, a kommédia tanszék az első és második évemben kint volt a Zsolnay-negyedben, nem jártam Szenesbe sem. Szóval én nagyon utolsó pillanatos jelentkező voltam, megkérdőjeleztem, hogy képes lennék-e rá, megvan-e bennem, van-e ennyi energiám, tudok-e én kiállni emberek elé beszélni, aztán valami átfordult bennem és beadtam. Nagyon jó seniorjaim voltak gólyaként, ami kifejezetten motivált, nagyon szerettem volna olyan lenni, mint ők. Innen is puszi nekik!

Sokszor voltatok gólyatáborokban, gólyaként és seniorként is, nyilván ezekhez rengeteg emlék társul. Van, amire nagyon-nagyon szívesen emlékeztek vissza? Valamilyen kellemes, nosztalgikus emlék, amit szívesen megosztanátok?

Nina: Egyébként mindkét seniorságom alatt, minden pillanatra úgy emlékszem vissza, hogy elképesztően élveztem. Van egy nagyon jó emlékem 2023-ból. Mindig van egy utolsó meetingünk seniorként a gólyatábor végén, ilyenkor már mindenki nagyon fáradt, érzelmes. Olyan ez, mint a fonalazás a gólyákkal, ez a senior-fonalazás tulajdonképpen. Fenn voltunk az 5. emeleten, nyitva voltak az ablakok, mert tombolt a hőség és miközben beszélgettünk, meghallottuk, hogy a magukra hagyott gólyák, maguktól kezdtek el kántálni. A főseniorjaink is meg Dodó, (Kovács Dóra – korábbi fősenior, szervező) emlékszem, ahogy mondták, hogy „Halljátok? Ez a ti munkátok eredménye.”
Pont utána volt az eredményhirdetés, ami meg azért fantasztikus, mert van lehetőség megtapsolni egymást és én mindenkit úgy tapsoltam, mint az Oscar-gálán, könnyes szemekkel „Igen! Igen! Annyira büszke vagyok!” Arra az eredményhirdetésre, mint egy focicsapat, huhogva rohantunk be a sátorba és már akkor is megsüketültem a sikítástól. Akkor még a Hainczi (Haincz Krisztián – szerk.) volt a speaker, ő tapsoltatott meg minket.

„A gólyatábor lelkei a seniorok!”

Felrobbant a sátor, a hangnak olyan szinten ereje volt, hogy a bőrömön éreztem, csodálatos, katartikus élmény volt. Egyszerűen azt éreztem, hogy annyira szeretem ezt a csapatot.
Egyszer pedig volt egy lelkizés a gólyáimmal, ami után elmentünk kajálni, és amikor jöttem ki a menzáról láttam, hogy a terem szinte teljesen üres már, de ők még ott ülnek és beszélgetnek. Láttam, ahogy ott barátságok kezdődnek el, az volt még ilyen pillanat, hogy most valamit itt csináltunk.

Rebi: Nagyon sok élményem van, az a három nap gólyatábor felér öt évvel, annyi minden történik. Nekem két nagyon kedves emlékem van, amit most kiemelek.
Az egyik az első gólyacsapatomhoz fűződik, a tábor után. Kevesen is voltak abban a csapatban, meg is fogyatkozott a végére, és azzal leptek meg minket az orientációs napokon, hogy mindegyikük írt Dominak, aki abban az évben a seniortársam volt, és nekem is egy kedves kis levelet. Erre a mai napig visszaemlékezek, ez olyan pillanat volt, hogy, igen, megcsináltam.
A másik az a tavalyi csapatomhoz fűződik, ahol volt egy nagyon kedves kis gólyám és ő úgy érkezett a táborba, hogy nagyon félt, szorongott, sok volt neki az impulzus, nem is szerepelt egyik játékban sem, azokban sem, ahol nem kellett inni. De a harmadik napon, amikor túl voltunk már nagyon sok mindenen, volt egy feladat, ahol a csapatmunkára helyeződött a hangsúly. Nem is mi mondtuk Kincsővel, hogy engedjék át az esélyt azoknak, akik még nem szerepeltek, hanem a csapat kezdte el bátorítani ezt a lányt. „Gyere-gyere! Te még úgysem voltál! Itt leszünk, segítünk!” Az, hogy aki első nap alig mert megszólalni, a harmadik nap meg beáll egy játékba, megbízva a társaiban, számomra ez volt az a pillanat a seniorságomban, hogy erről szól a gólyatábor, ezért csináljuk. Szerintem ilyen folyamat minden gólyában végigmegy, csak rajta annyira látványos volt, még mindig kiráz a hideg.

Van olyan tapasztalat a seniorságból, amit magatokkal visztek a főseniorságba?

Rebi: A főseniorság olyan, mint egy upgrade-elt seniorság. Kapsz ugyanúgy 30 főt, akiket terelgetned, segítened kell és van egy időszak, ami alatt seniorrá – késszé – neveled őket a gólyatáborra. Ez olyan, mint amikor a GT-ben megkapod első nap a gólyákat és harmadik nap elengeded a kezüket, felkészítve őket arra, hogy belépjenek az egyetemi életbe.

Az, amit magunkkal viszünk, hogy soha nem vagyunk egyedül egy problémával.

Ha odajön valaki hozzám, hogy leszakadt a csillár, akkor tudom, hogy ott van és lesz is nekem Nina, és nem kell egyedül megoldanom semmit. Ott lesznek a táborvezetők, az előző évi főseniorjaink, tudom, hogy soha nem leszek egyedül egy döntésemben sem.

Nina: Én is a seniorságom alatt tanultam meg, hogy soha nem vagyok egyedül. Hajlamos vagyok magamtól megoldani dolgokat, de annyi határátlépés történik ezalatt az idő alatt, hogy megtanulunk egymásra támaszkodni és ennek a fő próbája maga a GT. Rengeteget tanultam a tréningek és a gólyatáborok alatt magamról, arról, hogy hogyan működök. Csodálatos emberekkel vagyok körülvéve, tőlük is csak szívtam be a sok bölcsességet. Hála Istennek, hogy Rebivel leszünk ketten, akivel ez a bizalom már kialakult.

Rebi: Előnnyel indulunk.

Nina: Előnnyel, igen. Ami nekem még nagyon fontos, hogy újra tanultam, mi a tisztelet és az alázat. Nagyon-nagyon sokszor kellett felelősséget vállalni olyanért, amit elrontottam. Felszabadító volt, hogy felvállaltam és mehetek tovább, mert itt megbocsájtanak, hibázhatsz és van egy teljes csapat, aki felkarol és együtt megyünk tovább. A felelősséget is tovább visszük, de újra is fogalmazzuk. Szerintem ezzel nem lesz problémánk.

Titeket együtt választottak ki? Hogyan történt ez a folyamat?

Nina: Ez egy vicces történet, mert kettő nézőpontja van. Februári Szenes nyitó volt, és az egyik barátnőnk, aki egyébként gólyatáborban táborvezető-helyettes, Jaszi (Jászai Jázmin) rám írt, hogy fent van a DC-ben (Diák Centrum – szerk.) és beszélgethetnénk egy kicsit. Nekem ez elég motiváció volt, hogy megmásszam a hegyet! Felmentem, se szó, se beszéd, bementem, beszélgettünk és erre pár percre, betoppant Rebi.

Rebi: Mert nálam meg az történt, hogy nekem mondta már korábban Jaszi, akivel együtt dolgozom a HÖK-ben, hogy fel kell mennie dolgoznia a DC-be. És hív, hogy azonnal menjek fel, mert nagyon nagy gáz van. Amióta kiválasztottak a Hallgatói Önkormányzatban lévő munkámra onnantól kezdve minden végigfutott rajtam; mit rontottam el, mit nem adtam le, mit nem csináltam meg? Felértem és ott volt Nina, amit nem is értettem. Jaszi meg közben kitalált valamit, hogy menjünk át a másik irodába.

Nina: Átmentünk, és ott ültek az asztalnál a főseniorjaink, Shermi és Huni, én pedig olyan régen láttam őket, tökre megörültem, megölelgettem őket. Egyáltalán nem esett le a szituáció, de még akkor sem, amikor kérték, hogy foglaljunk helyet. Rebi leült, de nekem nem volt székem, elmentem egy forgós székért, ami nem forgott eléggé, úgyhogy elmentem egy másikért és ezt türelmesen kivárták.

Rebi: Elkezdtünk beszélgetni és én itt egyébként már sejtettem valamit, itt van Nina, itt vagyok én, meg a két főseniorunk. Most vagy kirúgnak minket, vagy megválasztanak, ezt a kettő opciót tudtam elképzelni. Huni meg elkezdett sztorizgatni egy közös ismerősünkről, aki tőmondatokban beszél. „Jajj lányok, annyira lennék egy napra a helyében, hogy úgy tudjak beszélni, mint ő!” Én csak néztem, hogy „Tessék? Hogy érted?” Erre ő: „Hát tudod, ilyen tőmondatokban beszélni, hogy ti lesztek a főseniorok.” Én csak ültem a döbbenettől, Nina szerintem meg sem hallotta.

Nina: Én csak pislogtam rá, amúgy sem értettem, hogy miről beszél, pláne, ahogyan ezt egyszerűen se szó se beszéd kibökte. Aztán Shermi nagyon kedvesen hozzátette „Persze csak ha elvállaljátok, ez nem kijelentés, hanem felkérés.” Emlékszem egymásra mosolyogtunk, megfogtuk egymás kezét, és azt mondtuk: igen!

Fotók: Nagy Henrietta