Megtisztulás – Lazarvs: Blackest (2023)
Vannak olyan dolgok az éterben, amelyek időről-időre ismétlődnek az életünkben, vagy csak távolodnak tőlünk, hogy aztán újra visszatérjenek. Ilyenek a fesztiválok, a zenei korszakok, az előadók. De hogy mélyebbre is menjünk – és a legkomolyabb helyzetben beszéljünk róla – akár a depresszió, vagy az abból való kigyógyulás. Így éreztem magam az idei Lazarvs lemez után is.
Azt teljes mértékben komolyan gondolom, hogy a mentális betegségekkel nem lehet viccelni. Nem akarom párhuzamba állítani az Áron András vezette trió (korábban Apey & the Pea) legújabb anyagát a depresszióval, azonban úgy éreztem magam a Blackest végére, mint aki megtisztultan kijön egy terápiáról, és maga mögött hagyja azokat a sötét gondolatokat, amelyek a mentális betegségekkel járhatnak. Kétség sem fér hozzá, hogy mindegyik Lazarvs lemez egy utazás; amíg a Devil’s Nectar és a Hellish kezdeti útkeresései és Andris szerzőisége mellett íródtak főként, addig a harmadik HEX már úgy született, hogy az akkori Makai László (dob), Prepelicza Zoltán (basszusgitár) és Apey (gitár, ének) trió már teljes szimbiózisban alkotta meg a sludge/doom/groove metál egyvelegéből az összetéveszthetetlen hangzásukat. Ez a negyedik, Lazarvs címre hallgató lemezben teljesedett ki, eszméletlen brutalitással. Az új lemez munkálatai során a trióból duó lett Prepelicza Zoltán távozásával. A nyári koncertszezontól kezdve már Balogh Attila pengeti a négyhúrost (ráadásul nem is akárhogyan!), azonban a Blackest még Apey és Makai alkotásában született – néhol a korábbi basszer játéka is hallható a lemezen. A Blackest egy összegző, de mégis újító anyag lett az én értelmezésemben. Ott van az első kettő Apey & the Pea album szerzőisége, és a HEX, valamint a Lazarvs nyers ereje. Az biztos, hogy a 2020-as self-titled korong brutalitása itt kevésbé érhető tetten, és egy „érettebb” (mondhatnám lazábbnak is, de ez nem igaz ilyen szinten) anyagot kapunk, ami ötvözi a zenekar eddigi munkásságát. Akadnak olyan dalok a lemezen, amik a tempósabb vonalat képviselik, ilyenek például a Galatian (Return of Judas), vagy a KIL. is, és ezek elképesztően szólnak. Tudnak újat és változatosságot mutatni a darálásban is, András pedig pokolian üvöltözik bennük. A hangszeres szekció mellett az teszi igazán élettel telivé a Blackestet, hogy az egyik pillanatban még megnyílik a föld alattunk és látjuk előmászni a gonosz ördögöt, a következőben pedig beleszakad a szívünk, annyi érzelem jön végig egy-egy énektémán. Ezt jól példázza a Galatian és a Perpetual Rule kettőse is az előbb leírt sorrendben. Ott van még a The Scorpion, ami egy bólogatósabb tétel – és ha nem lenne az előbb említett Perpetual, akkor biztos ez lenne a kedvencem holtversenyben a Scum című dallal. Utóbbit adták ki a felvezető kislemezként, és már az első meghallgatás pillanatában arra gondoltam, hogy ez egy nagyon tökös szám. (Legalább annyira, mint amennyire Pantera utóérzésem volt tőle – a lehető legjobb értelemben.) A címadó dal egy középtempót és gyors zúzdákat váltogató alkotás lett, ami beleillik a lemez második felébe, amíg a Destroyer egy gyorsan induló, de a végére visszalassuló szám. Az I Am Eternalben és az előbbiben az a közös, hogy Makai eszméletlen technikás témákat pakol oda, és a Blackest második feléről ez is a kedvencem. Aztán jön a lezárás, a Hellwalker, aminek dallamos ének a középpontja, de ugyanúgy szólnak a bólogatós riffek. Most nagyon nagy bajban lennék, ha meg kellene mondanom, hogy melyik a kedvenc lemezem. A Blackest minden tekintetben zseniális, és zeneiségben magasabbra teszi a lécet, mint az elődei. Nagyon szépen szól minden eszközön, legyen az kisebb fejhallgató, vagy nagyobb hangrendszer. Ahogy korábban említettem, minden Lazarvs album egy utazás, a Blackest pedig tényleg olyan érzést nyújt, mint amikor kijöttem a legutolsó terápiáról, és azt éreztem, hogy megtisztultam. (Képek forrása: Lazarvs Facebook oldal)
