Magammal viszem: egy rólunk szóló előadás
A Covid miatti lezárások, az online oktatás, a streamelt színházi közvetítések és koncertek korszaka után a Magammal viszem – 1921 című előadással nyitotta meg újra kapuit a JESZ, azaz a Janus Egyetemi Színház. A darab az Erzsébet Tudományegyetem száz évvel ezelőtti Pécsre költözésének állít emléket néhány szórakoztató és modern csavarral.
Egy tanév kezdetén keresve sem lehetne aktuálisabb témát találni a költözésnél, pontosabban az otthon elhagyásánál. Egyetemes téma ez, amely évszázadok óta (szinte) minden embert érint, és elkerülhetetlenül hozzátartozik a felnőtté válás rítusához. Valahogy úgy, mint a szerelem. A Magammal viszem központi témája, jeleneteinek fő mozgatórugója is a költözés. A döntés hátterében egy, a nézők és a többi testvér előtt is rejtve maradó rossz hír áll. A bejelentés katalizátorként hat a többiekre, hirtelen mindenkinek el kell szakadnia a védelmet jelentő otthontól, és a saját életét kell élnie, meg kell valósítania önmagát. Ezzel párhuzamosan levéltári forrásokból megismerhetjük az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre költözésének hétköznapi, emberi vonatkozásait, problémáit. A forrásokból többek között kiderül, hogy az egyetem költöztetése során nem sikerült időben megoldani a tanárok és a diákok lakhatását, az egyik oktató például éveken keresztül egy tanteremben lakott. Az alkotóknak sikerült megtalálni a közhiedelem által száraznak gondolt kérvényekben, panaszlevelekben a ma is aktuálisat, a valós emberi sorsokat. A szövegeket még közelebb hozza a közönséghez az a megoldás, amikor a leveleket előadó színészeket társaik kamerázzák a színpadon, és a kamerák képét élőben láthatjuk egy kivetítőn. Mindez az online órák és videókonferenciák hangulatát idézi. Kifejezetten vicces, amikor rájátszanak egy-egy jellegzetes hibára, például a késleltetett hangra vagy a gyakori lefagyásokra. Az elmúlt másfél évben ezek az élmények mindannyiunk életének szerves részévé váltak, és kifejezetten üdítő volt mindezt a színpadon, kifigurázva látni, abban a reményben, hogy a nehezén már túl vagyunk. Ezek azok a részletek, amiktől aktuálisnak, a sajátunknak, rólunk szólónak érezzük a darabot. Éppen ezért rengeteg olyan apróság van a darabban, amiről az egyetemisták magukra ismernek. Például biztos vagyok benne, hogy a legtöbb egyetemista kipróbálta már az IT supportot vagy a kasszázást és az éjszakai árufeltöltést valamelyik multinál. De ha nem, a többségnek akkor is van olyan ismerőse, aki csinálta már, és tele van jobbnál jobb sztorikkal a témában. Ugyanilyen hatásos az a pillanat, amikor Borka, a legfiatalabb testvér pánikolni kezd, hogy nem lesz meg az egyik tárgya, ezért nem fog ösztöndíjat kapni, amiért még több műszakot kell vállalnia az áruházban, és sosem fogja tudni elvégezni az egyetemet. A darab jól komponált, a végén minden szál összeér, nem érződik rajta az improvizációkból adódó esetlegesség. Az előadásban részt vevő színészek teljesítménye is dicséretet érdemel. A színészi játék minősége elmarad ugyan a gyakorlott színészekétől, ugyanakkor nem, vagy csak nyomokban, egy-két szereplőnél figyelhető meg az amatőr színjátszóknál gyakori deklamáló előadásmód. Az ördög a részletekben rejlik – mondják –, és ennek az előadásnak a részletei egytől egyig a hitelességet segítik elő. Ilyen a streamerkarrierre vágyó Krisz Fortnite-pólója vagy a házias, jólelkű Borka otthonkája. Csupán a nevek okoznak egy kis zavart: mivel a szereplők a saját keresztnevüket használják, az előadás elején nem egyértelmű, hogy a turizmus szakos Zsófi, aki a levéltári jelenetek összekötő figurája, illetve a színészi álmokat dédelgető Zsófi ugyanaz a karakter-e két különböző idősíkban, vagy két teljesen különálló figura.Maga a történet viszonylag egyszerű. Három testvér, Ivett, Krisz és Borka együtt laknak a szülői házban, amelyet megörököltek. Majd hazalátogat Zsófi, a színészi álmokat dédelgető negyedik testvér, és közli a többiekkel, hogy a megkérdezésük nélkül eladta a saját részesedését az ingatlanból, azaz gyakorlatilag eladta a fejük fölül a házat.
Archív forrásokat szó szerint felhasználni egy színdarabban merész döntés, könnyen ellaposodhat, unalmassá válhat tőle az előadás. A Magammal viszemnek azonban kifejezetten előnyére vált ez a megoldás.
Az előadás improvizáción alapuló közösségi színdarab, a szereplők saját életük történeteit, érzéseit, tapasztalatait viszik színre, és a valódi keresztnevükön szólítják egymást.
A szereplők ruháján egyszerre érződik, hogy az őt alakító színész sajátja, ugyanakkor jelmez, ami jellemzi a karaktert.
A másik zavaró tényező Ivett és Borka érzelmeinek rajzfilmfigura-szerű egyhangúsága. Ivett évtizedes sérelmeket dédelget, az egész előadás során árad belőle a keserűség és a vitriolos gúny. Borka ezzel szemben maga a megtestesült optimizmus, aki rendszeresen szó szerint érti a szarkasztikus kijelentéseket.
