Interjú Dr. Teleki Szidalisszal
2021.08.07.
Az idei tanévben a május 28-án megrendezett PTE BTK Tehetségnapon kerültek átadásra az Év Mentora díjak. Idén két oktató részesült a neves elismerésben, köztük Dr. Teleki Szidalisz Ágnes, aki a Pszichológiai Intézet Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének tanszékvezetője. A díj kapcsán kérdeztük őt oktatásról, kutatásról és mentorálásról.
PécsiBölcsész: Először is szeretnék gratulálni az Év Mentora díj elnyeréséhez! Hogyan érezted magad, amikor megtudtad, hogy a munkád ilyen elismerésben részesült?
Dr. Teleki Szidalisz: Főképp nagyon meglepődtem. Nem teljesen voltam képben azzal, hogy milyen teljesítmény vagy értékelés mentén osztják ki ezt a díjat, így amikor megtudtam, hogy ez a teljes éves oktatói munka hallgatói véleményezése alapján történik, akkor még inkább megtisztelve éreztem magam.
Persze igyekszem mindig partnerként viszonyulni a hallgatókhoz, jól kommunikálni, segítséget nyújtani, és nagyon jó érzés, amikor ez a korrekt, fair viszonyulás kölcsönös.
Ugyanakkor ezzel együtt is azt gondolom, hogy a Karunk nagyon sok különleges, és a munkáját magas szinten űző oktatóval büszkélkedhet, és így szinte hihetetlen volt belegondolni, hogy ebben az évben a hallgatók véleménye ilyen módon tükrözte vissza azt, hogy valamit jól csináltam.
PB: Mi az, amit az oktatói munkádban a leginkább szem előtt tartasz?
T.SZ.: A partnerség. Ez bizonyára fakad a koromból is és abból, hogy nem annyira rég még én magam is hallgató voltam. Úgy gondolom, hogy egyenrangú partnerekként a célunk az, hogy én átadjak valamiféle tudást, ismeretet, akár saját tapasztalatot, amit aztán a hallgatók a legjobb tudásuk szerint elsajátítanak.
Én úgy látom, hogy nemcsak ismeretanyagra támaszkodó szakértőket képzünk, hanem olyan szakembereket, akik a segítő hivatásban fognak elhelyezkedni.
Ez számomra nagyon fontos. Ennek fényében dolgozom azért, hogy olyan kapcsolatot alakítsak ki a hallgatókkal, ami ezt a leginkább elő tudja segíteni. Így tehát a partneri és kölcsönös együttműködés az, ami nekem nagyon fontos és amire azt mondhatom, hogy eddig mindig vissza is fordult felém, ami nagyban segíti a közös munkát.
PB: Elsősorban milyen területen oktatsz? Van olyan tárgy, ami kimondottan közel áll hozzád, amit a leginkább szeretsz oktatni?
T.SZ.: Az elmúlt években, főleg az első oktatói éveimben többször került hozzám olyan tárgy, ami nem elsődlegesen az én szakterületem – már ha mondhatom azt, hogy van szakterületem –, de szükség volt a megtartására. Többek között a fejlődéslélektanhoz vagy az általános pszichológiához tartozó kurzusok voltak ilyenek.
Az évek alatt viszont úgy alakult, hogy főképp a személyiség- és egészségpszichológiai tárgyak tartoznak hozzám, mind az alap-, mind pedig a mesterképzésünkben.
Ezek közül az egészségpszichológia az, ami mindenekelőtt a szívemhez közel áll. Ehhez kapcsolódik a kutatómunkám immár nyolc-kilenc éve, és jelenleg egy szakképzést is végzek szintén az egészségpszichológia területéhez kapcsolódva.
PB: Az oktatói munka mellett milyen gyakorlati munkával foglalkozol?
T.SZ.:
Lassan két éve dolgozom önkéntes segítőként a Klinikai Központ Kardiológiai Prevenciós és Rehabilitációs Osztályán. Lényegében a kardiológiai betegek rehabilitációs kezeléséről van itt szó.
Ez az, amit a fő gyakorlati tevékenységemnek neveznék, emellett az említett szakképzéshez kapcsolódóan különböző ellátási területeken kellett bázisgyakorlatokat végeznem az elmúlt két évben. Így fordultam meg az Onkoterápiás Intézetben, a gyermekvédelmi ellátásban, a Belgyógyászati Osztályon és az alapellátásban is. Ezek rövidebb, néhány hetes, esetleg egy-két hónapos gyakorlatok voltak.
PB: Hogy érzed, miként járulnak hozzá ezek a gyakorlati tapasztalatok az oktatói munkádhoz?
T.SZ.: Mielőtt mélyebben belemerültem a gyakorlatba, nagyon sokszor éreztem azt – és ezt valamennyire gyengeségként, hiányosságként éltem meg az oktatói munkámban –, hogy olyan tudást adok át a hallgatóknak, amit a könyvekben ők is el tudnak olvasni. Amióta közel kerültem a klinikai munkához, azóta tudatosan törekszem arra, hogy ez a gyakorlati megközelítés az óráimon is megjelenjen.
Az egészségpszichológia egy kimondottan gyakorlati, alkalmazott területe a pszichológiának, így igyekszem nagyon sok esetet hozni, ezeket megbeszélni a hallgatókkal, persze az etikai és szakmai szempontokat is figyelembe véve.
Különböző szituációs vagy szerepjátékokkal megpróbáljuk modellezni, hogy hogyan néz ki a gyakorlatban, amikor egy egészségpszichológus találkozik egy beteggel. Azt gondolom, hogy rengeteg pluszt adhat az – ezt magam is tapasztalom –, amikor az elméleti tudás találkozik a gyakorlattal, és amikor az ember ráébred, hogy a kettő milyen gyönyörűen együtt tud működni.
PB: Mindemellett pedig kutatással is foglalkozol. Mesélnél egy kicsit arról, hogy mi az, amivel jelenleg is foglalkozol, mi az, ami a kutatói érdeklődésed középpontjában áll?
T.SZ.: Ez most egy picit vízválasztó időszak, ami a kutatómunkát illeti, ugyanis 2019-ben védtem meg a doktori disszertációmat, ami egy olyan kutatásnak a lezáró dokumentuma volt, amivel már az MA-szakdolgozatomban is foglalkoztam. Koszorúérbetegeket és az egészségpszichológiai jellemzőiket vizsgáltam ebben a munkámban. Az elmúlt évben pedig megírtam egy monográfiát, ami kifejezetten koszorúérbetegeknek íródott.
Számtalanszor találkoztam azzal a problémával, hogy például egy akut szívinfarktus után bekerül valaki a rehabilitációs kezelésbe és nem tudunk magyar nyelven egy olyan munkát a kezébe adni, amiről elmondható, hogy abban minden benne van.
Ezt próbáltam ezzel a monográfiával pótolni. A korábbi kutatómunkám így lekerekítéshez ért ezzel a könyvvel, hasonlóan kiterjedt, átfogó kutatásba pedig még nem fogtam bele. Ugyanakkor több kisebb, több szálon futó kutatás zajlik jelenleg is. Főleg hallgatói kutatásokban vizsgáljuk például mostanában a cyberchondria jelenségét, aminek nagyon örülök, mert nagyon jó érzés, amikor motivált, lelkes, nagyon jó képességű hallgatók önállóan elindulnak egy ilyen úton, és én tudom őket kísérni.
Ez a kifejezés a cyber és a hipochondria szóból tevődik össze, és azt írja le, amit mindannyian jól ismerhetünk, mikor az interneten keresünk egészségügyi információkat. Ennek viszont elég komoly hátulütői vannak, mert ezek a keresőmotorok úgy vannak beállítva, hogy azokat a találatokat dobják fel először, amire sokan rákattintanak.
Az emberek arra kattintanak sokszor, ami izgalmas, ami borzongató, ami nem szokványos. Egy fejfájás kapcsán az, hogy talán keveset aludtál, talán jól jönne egy kávé, talán front van, az nem izgalmas. Mi az első találat? Agydaganat. A cyberchondria lényegében ezt a folyamatos kényszeres keresést és a hozzá kötődő szorongást írja le, aminek elég egyértelmű káros hatásai lehetnek.
PB: Nemrégiben megválasztottak a Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék tanszékvezetőjének. Miként gondolsz erre az új szerepkörre, milyen kihívásokkal jár?
T.SZ.: Azt hiszem, a kihívás jó szó ide. Ez egy elég váratlan helyzet volt. A tanszékünk előző vezetője, Kiss Enikő Csilla professzorasszony februártól a Károli Gáspár Református Egyetemen folytatta a munkáját, így merült fel a tanszékvezetés kérdése. Végül sok-sok beszélgetés után a kollégákkal úgy ítéltük meg, hogy az egy megfelelő megoldás lehet, hogy én veszem át a jövőben ezeket a feladatokat.
Egyelőre igyekszem felnőni a feladathoz, igyekszem minél hatékonyabban, minél eredményesebben helytállni. Ugyanakkor nagyon jó tanszéki kollegiális közösségünk van, amiben jó és igazán könnyű együttműködni, úgyhogy azt gondolom, nincs nehéz feladatom.
Én inkább egyfajta információközvetítőként, szervezőként, adminisztrátorként látom magam, de kétségkívül nagyon megtisztelő, hogy a kollégák azt gondolták, hogy alkalmas vagyok, vagy alkalmas lehetek idővel erre a pozícióra. Az pedig egy külön örömteli, izgalmas része a dolognak, hogy a kollégáim egykoron az én oktatóim voltak. Nagyon megtisztelő, hogy velük dolgozhatok.
PB: Mindemellett a Pszichológia Intézet TDK-felelőse is vagy. Mesélnél kicsit az intézetben zajló TDK-s munkáról?
T.SZ.: Amit mindenekelőtt kiemelnék, az az, hogy hihetetlenül büszke vagyok a hallgatóinkra. Az idei OTDK-n több mint 20 hallgatónk szerepelt ügyesen, eredményesen, saját kutatásokkal.
Azt gondolom, ami igen értékes az intézetünk hallgatóinak munkáiban, hogy ezek jelentős részben önálló és saját belső motivációból fakadó kutatások, olyan témákból, amelyek tényleg őket tükrözik.
Mindebből olyan értékes munkák származnak, amelyek utána nemcsak az OTDK-n állják meg a helyüket, de mind az elméleti ismeretekbe, mind a gyakorlati munkába visszaforgathatók, és így egészen fontos hozzáadott értékkel bírnak.
PB: Milyen többletet nyújt a hallgatóknak a TDK-n történő részvétel?
T.SZ.: Erről talán leginkább a hallgatókat lehetne megkérdezni. Amit én látok, az az, hogy a hallgatók azért kutatnak, mert önmagában a kutatómunka örömet okoz nekik.
Ez az „én csinálom” öröme, amiről tudjuk, hogy az egyik legkorábbi élményünk. Az, hogy eredményesnek, hatékonynak érzik magukat pusztán a munka miatt.
A TDK azon túl, hogy a kutatómunkában is fejlődési lehetőséget jelent, ezt a fajta énhatékonyságot, önállóságot, valami létrehozásának az élményét nyújtja a számukra. Megtapasztalják azt, hogy ezt én hoztam létre, valamilyen értéket teremtettem. Amellett persze, hogy bármilyen felvételi dokumentumban jól néz ki egy OTDK-szereplés, ahogy én látom, inkább ez a belső, saját személyiségfejlődéshez, saját eredményességhez, énhatékonysághoz kapcsolódó konstruktum az, ami sokakat visz előre, és amit vissza is kapnak a TDK-tól.
Fotó: Illés Emma
