Yaya és Carl egy fiatal pár, az előbbi influenszer, az utóbbi modell, mindketten a divatvilágban dolgoznak. A cím is egyébként a szakmájukban használt kifejezés, amely a szemöldökök közti ráncos részre utal. A pár lehetőséget kap, hogy részt vegyen egy tengeri utazáson egy luxusjachton. Az óceánjárón elképesztően gazdag emberek az útitársaik, akik a legkülönfélébb módszerekkel szerezték meg a vagyonukat, például egy idős házaspár fegyvereket árul, egy orosz üzletember pedig műtrágyával kereskedik. A jacht az utazás egy pontján elsüllyed, és a túlélőknek egy szigeten kell átvészelniük a mostoha körülményeket, amíg meg nem érkezik a segítség.

A film három fejezetből áll, az első Carlról és Yayáról szól. A film eleji jelenetek bemutatják, hogy a nagyobb márkák, például a Balenciaga céges vezetői, mennyire lenézik azokat, akik nem a vásárlóik. Az ilyen vállalatok reklámjai is ezt sugallják: egy viszonylag alacsony árkategóriás üzlet hirdetései mindig vidámak, mert mindenki számára elérhetőek a megjelenített termékek, ezzel szemben a Gucci-reklámok mindig felsőbbrendűséget sugallóan komolyak. 

A következő fejezetben a gazdagok elképesztő pazarlásán van a hangsúly. Rögtön az a nyitójelenet, hogy az említett orosz milliárdosnak egy helikopterrel visznek valamilyen csomagot, amiben nincs más, csak Nutella. Ez az egy út is feltehetőleg rengeteg dollárba került, és az erre fordított összeget nemesebb célokra is fel lehetett volna használni, de ez a gazdasági elitet persze nem érdekli. Ahogy az sem, hogy milyen kellemetlenségeket okoznak, például az előbb említett fegyvernepper házaspárt se izgatja, hogy az általuk értékesített áruval embereket ölnek, vagy amikor a film közepén az összes utas tengeribeteg lesz, és a díszes vacsora közben elhányják magukat.

Akkor sem maguk takarítanak fel, hanem a felszolgálóknak kell eltüntetni a gazdagok mocskát.

Az utolsó felvonásban, a szigeten cserélődnek fel a szerepek. Nincs már jacht, nem számít a pénz, csak a túléléshez szükséges készségek, amiket csakis a takarító, Abigail birtokol. A gazdagok azt hiszik, hogy a „szolga” a megváltozott helyzetben is engedelmeskedni fog nekik, például amikor Abigail fog egy halat, akkor is úgy dicsérik meg, mint egy kutyát. Csakhogy a takarítónő nem hagyja magát, felismeri, hogy most a gazdagok függnek tőle, és ki is használja ezt. Jelen esetben nem számít a pénz, nincsenek rangok, és egy ilyen világban Abigail a királynő, ahogy ő fogalmaz. Mivel a vagyonosokat egész életükben kiszolgálták, szinte életképtelenné váltak, és egy olyan nő menti meg őket, akivel korábban nem is törődtek. 

Rettentő embereket látunk a film során, olyanokat, akiktől a való életben undorodnánk, de a film során inkább röhögünk rajtunk, ez pedig Östlund írásának és rendezésének köszönhető. Persze nemcsak őt kell dicsérni, hanem a színészeket is, közülük is talán Woody Harrelson hozza a legparádésabb alakítást mint részeges, megfáradt, marxista kapitány.
A film forgatását kétszer is le kellett állítani a Covid–19 miatt, emiatt a rendezés kicsit fura és pontatlan. Néhány jelenet túl hosszú, és ezek a részek sehogy sem viszik előre a cselekményt, csak egy-egy társadalmi problémát veséznek ki. Az ominózus vacsora utáni jelenet is túl hosszú, és túl sok mindent mutat, már a jó ízlés határait feszegeti. A másik hiba, hogy ha az ember kicsit is jobban odafigyel a filmre, akkor (valószínűleg a forgatás elsietése miatt) sok pontatlanságot vehet észre, például hogy a stroke-os nő egyszer a jobb, máskor a bal karját mozgatja, és a történet szerint csak annyit tud mondani, hogy “In den Wolken!”, de a film végére más szavakat is használ.

A szomorúság háromszöge hihetetlenül abszurd, ezért érthető, hogy nem mindenki számára befogadható. A leghangosabb elégedetlen nézők azt a bizonyos hányós részt terjesztették el, hogy csak ennyi a film, egy undorító káosz. Pedig a kiborító képsorok egy tényleg igényes fekete komédiának a részei, amit nem mindenki tud értékelni.