„Hangot kell adni a veszteseknek is” – Beszámoló Dr. Apor Péter „A mindennapi élet öröme” című előadásáról

Valószínűleg több életmód-tanácsadó vagy online portál is megfogalmazna gondolatokat hasonló címmel, de a mindennapi életbe nem csak a mentalitásunk formálása vagy a munkánk elvégzése tartozhat. Ezt a fogalmat körülírhatjuk úgy is, mint minden, ami nem nyilvános, és amibe a nyilvánosságnak nem kellene beleszólnia. Az egyszerű ember mindig is igyekezett a hatalmat távol tartani a magánéletébe való beleszólástól, és amikor ez nem ment, furfangos módon kellett ellenállnia neki, morális ellentétként szolgálva. Erről és ehhez hasonló témákról tartott előadást a Kerényi Károly Szakkollégium rendezésében április 21-én Dr. Apor Péter.

A professzor úr pályafutása alatt több, neves hazai, illetve nemzetközi intézményben tanult és tanított, jelenleg pedig a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa, szakterülete a 20. század társadalomtörténete. A Kerényi Károly Szakkollégium hívására érkezett Pécsre, és szakterületébe illően beszélt nekünk arról, hogy a mindennapi élet nem felettébb harmonikus pillanataiban hogyan viszonyulhat az ember a hatalom közeledéséhez, és hogyan áll vele összefüggésben.

A társadalomkutatás nem volt tabutéma a második világháború után létrejött szocialista diktatúrákban, viszont mivel akkor a súlypont a „szocialista életmód” vizsgálatára került, a rendszerváltás után a korszak első kutatói szkeptikusan álltak hozzá az iratok elemzéséhez. Sokkal inkább szerették a nyugati mintájú adatgyűjtést, a szóbeli interjúztatást a korszak túlélőivel. Az amerikai kutatók 1990 után Lengyelországba érkezve hatalmas népmentalitási különbségeket észleltek, de pont ezeknek a különbségeknek a feltárása világított rá, hogy az emberek miként viszonyulnak a hatalomhoz és az erőszakhoz.

A mindennapi élet kétségkívül a társadalom struktúrájának alapja, így pedig a mindennapi cselekvésünk önmagában is formálja a társadalmi viszonyainkat.

Az elnyomó kormányzat sem tarolja le az egyéniségünket gondolkodás nélkül: ehelyett a nép gyenge pontjait, a morális sebezhetőségét aknázza ki, és igyekszik felerősíteni a széthúzó elemeket, mint például a szegénységet, alkoholizmust és az egymás elleni gyűlöletet. Ezek intézményesített diszkriminációt szülnek, hozzájárulva a viszonylagosan stabil, 45 évig tartó kommunizmushoz. Ha mindenkinek rossz, és nem lehet máshoz hasonlítani, akkor nem lesz igény sem a változtatásra.

Történetesen viszont a 60-as évekre egy konvergencia állt be: a nyugati és keleti blokkok egyre inkább hasonlítani kezdtek egymáshoz a fogyasztókhoz való hozzáállásukban. Hogy a pártállamok továbbra is hatással lehessenek az alattvalóikra, be akartak törni a mindennapjaikba, aminek egy szócsöve a szórakoztató média lett. A filmesek viszont, jószerint demokratikus ellenzékiek lévén, saját gondolataikat is belecsempészték a művekbe, megmutatták a szocialista rendszerek élhetetlenségét, az ideológiát konkrétan nem kritizálva. Ilyen nyomokon lépdelt a cseh filmipar új hulláma. Az ellenzékiek szinte mindenhol személyes kapcsolattartással tudtak hatni a közönségre, rajtuk keresztül terjesztve a gondolataikat („jó barátom a nyomdász, kinyomtatja a gyanús szöveget is”).

Grafika: Munkácsi Zsófia

Ugyan így mindkét oldalról érték gondolatok a köznépet, de maguknak is voltak ám módszereik a véleményük kinyilvánítására. Robert Darnton a Nagy macskamészárlás című munkájában – mások mellett – bemutat egy történetet, amiben a 18. századi párizsi nyomdászfiúk összegyűjtik a környék macskáit, ítéletet hoznak felettük, majd kivégzik őket. Bár elsőre barbárnak tűnhet, Darnton szerint ez egy remek kifejezőeszköze a munkások szimbolikus ellenállásának a kizsákmányolóikkal szemben. A Felvilágosodás korában több ilyen abszurd véleménynyilvánítás is született, például a morbid végű Piroska és a farkas.

A szubaltern politikai diskurzusban résztvevők kiemelték az indiai parasztok viselkedését is a brit gyarmatosítókkal szemben. Ahol tudtak, kevesebb adót fizettek, politikai üldözötteket bújtattak, de a lényeg, hogy általános szervezkedés nélkül tudták: a passzív ellenállás a minimum.

Ennek ad teoretikus hátteret Michel de Certeau: ahogy a hatalom igyekszik behatolni a mindennapi életbe, úgy alakul ki annak a berkein belül egy egyre szofisztikáltabb, tüntető jellegű ellendiskurzus.

Ezáltal láthatjuk, hogy az elnyomás stílusa a keleti blokk országaiban és a gyarmatokon nem különbözött annyira, ha ugyanazt a reakciót váltotta ki. Tulajdonképpen már az elnyomás eszköze sem volt igazán más, elvégre a nyugati országok is bőven kihasználták a társadalmi feszültségeket a nép kordában tartására. A hatalom tapasztalata mindig kívülről jön, de a rá adott reakció egy újabb reakciót fog szülni.

A 20. századi társadalmi viszonyok megihlették a történészek egy új generációját, akik az alulról való vizsgálódást tartották immár fontosabbnak: a nép szemszögéből kell megérteni a nagyobb változásokat és eseményeket. Ennek úttörői voltak a német Alf Lüdtke és az angol Edward Palmer Thompson, akitől a címben szereplő gondolat is származik. Thompson marxista volt, és a nyugati világban a szocializmusról alkotott másfajta kép, különösen a 19. századi munkások kizsákmányolásáról, váltotta ki azon nézeteit, hogy érdemes az elesettek történeteit is vizsgálni. Kiemelte, hogy létezhetett volna egy alternatív történelem, ahol nem ily módon folyik le számukra a munkás valóság.

A mindennapi élet sérelmeit mindenki másként dolgozza fel, de vannak olyan igazán emberi általános vélekedéseink, amelyek nem hagyják szó nélkül az elnyomást.

Visszatérve viszont a korábbi gondolatmenetünkre: a mindennapi élet adja a társadalmunk alapját, és ebből táplálkozik a hatalom is. Ahogy az emberek között mi magunk különbséget teszünk, úgy fog ez zajlani a társadalom nagy színterén is. Rajtunk áll tehát, hogy milyennek formáljuk meg a valóságunkat. 

Amennyiben érdekel a téma, a professzor úr könyve, A hétköznapi hatalom - Politikai nyelv, szaktudás, társadalmi cselekvés bővebben is információt nyújthat róla.