„Ha ezt egy hetero, fehér férfi tenné…” – Értekezés a Tár című filmről

A 2022 októberében bemutatott Tár című film 2023 februárjában került a magyar mozikba, és bár nem ért el egyetemes népszerűséget az itthoni nézők között, mégis 61 díjat nyert idén, köztük egy Golden Globe- és egy BAFTA-díjat (viszont a hat Oscar-jelölésből egyet sem kapott meg). A film témája és felmerülő morális kérdései napjainkban is relevánsak, ezért érdemes közelebbről is megvizsgálnunk az alkotást.

A média és a kulturális antropológia szerint is vitatkozásra érdemes kérdésekkel találkozunk: eltörléskultúra, LMBTQ-kérdések, kirakatélet, hatalommal való visszaélés. Mivel a filmben szereplő szakmai terület (filharmonikus zenekar) és a produkciós vállalatok (EMJAG Productions, Standard-Filmverleih) nem számítanak a populáris kultúra részének, ezért csak egy szűkebb réteget vonzottak be a mozik nézettségének. A magyar gyökerekkel rendelkező Lydia Tár (Cate Blanchett) zseniális, korának egyik legismertebb női karmestere. A saját (külön a film miatt létrehozott) honlapja szerint Maestro Tár zongora szakon végzett, a Clevelandi Zenekarnál kezdett, végül 2013-ban a Berlini Filharmonikus Zenekarnál kapta meg a főkarmesteri pozíciót, és egyike annak a tizenöt embernek, akik maguknak tudhatják az EGOTT-ot (Emmy-díj, Golden Globe-díj, illetve az Oscar-díj). A koronavírus kitörése idején jótékonysági koncertet adott, magánéletében pedig látszólag tökéletes mintacsaládot alkot feleségével, Sharonnal (Nina Ross) és adoptált lányukkal, Petrával (Mila Bogojevic). Életüket bonyolítja Tár egyik volt tanítványának és üdvöskéjének, Kristának (Sylvia Flote) öngyilkossága, ami állítólag Tár kicsinyes „lejárató hadjáratának” volt köszönhető. Krista szülei pert indítanak a főkarmester ellen, majd a film során végignézhetjük Tár karrierjének zuhanórepülését.

A Tár két kérdést feszegetett a film során: Lydia Tár egy afroamerikai tanítványával (Zethphan Smith-Gneist) értekezett azon, hogy hogyan kell elválasztani az adott művész zsenijét a magánéletétől (valójában Tár csak alattomosan készítette elő tanítványának nyilvános megszégyenítését, amire a férfi felcsattanva reagált).

A második kérdés azt a tabut döntögeti, hogy – ahogyan a tanítvány is fogalmazott – egy nem „fehér, cisznemű férfi” is lehet bántalmazó és eszközei sem feltétlenül nyíltak.

Ha elgondolkodunk a cancel culture (eltörléskultúra – a szerk.) lényegén, több múltbeli tudóst és művészt is fel tudnánk hozni és pálcát törni felettük magánéleti botrányaik miatt: akár dr. Robert Oppenheimert, akár Picassot a nőkkel való bánásmódja miatt, akár John F. Kennedy és Marilyn Monroe viszonyát, vagy Bukowski és Hemingway életmódját nézzük. Az a kérdés viszont még megmarad, hogy mennyire illik visszanyúlni a történelembe, mennyire kell vezekeltetni az adott személyt, illetve mennyire ébrednek bennünk olyan emberi érzések, mint a szánalom vagy a kegyelem. 

Grafika: Gálfalvi Erika

Hollywood és a szórakoztatóipar 2017 óta rántja le a leplet a pozícióbeli és a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban Harvey Weinsteinnel kezdődően (bár voltak hasonló próbálkozások Woody Allennel és Roman Polanskival kapcsolatban is). (Nem tisztem megítélni Harvey Weinstein munkásságát vagy morális cselekedeteit, ugyanakkor szívből ajánlom minden vele kapcsolatos, 2017 előtt készült videót és képet megnézésre.) 2021-ben érte el a power abuse (hatalommal való visszaélés – a szerk.) vádja Ellen DeGeneres személyét is, aki mind életmódjában, mind népszerűségében nagyon hasonlít Lydia Tárra (Ellenről több éve keringtek pletykák, miszerint olyan szinten uralta vaskézzel a stábját, hogy a háttérdolgozók még a tekintetét is kerülték, illetve többen előszeretettel elemezték élcelődését a meghívott vendégein, ahogyan Sir Ian McKellenről és George Takeiról is). Tár, Ellennel ellentétben, mindig úrinő marad a szituációkban, ami így még fenyegetőbbnek tűnik.

Személyisége fokozatosan bontakozik ki a szemünk előtt. Szép lassan kiismerjük a kiszemelt áldozatainak „becserkészési” módszereit, az alkarmesterének eltávolítását úgy beállítva, mintha az alkarmester szeretett volna távozni, vagy akár a saját meghallgatásainak manipulációját, miközben forgatókönyvszerűen követte a protokoll szabályzatát, és hogy hogyan fenyegetett meg egy neveletlen kislányt, kijátszva az „én felnőtt vagyok, nekem fognak hinni” kártyát.

A színészi játék minden karakternél kifogástalan, a veterán Mark Strong féltékeny és kicsinyes üzletemberétől egészen a kicsi Petráig, ám ez a film egyértelműen Cate Blanchett köré íródott. Blanchett alakítása zseniális, arcjátékával, verbális kommunikációjával a film első jelenetében kiismerhetjük Lydia Tár karakterét. Tár passzív-agresszív arroganciája (elmondása és véleménye szerint Antonia Brico számára megalázó volt a „vendég-karmester” pozíció, illetve szomorú időnek tartja, amikor az első hegedűs végezte a karmester dolgát) és hirtelen arcrángásai vegyülnek a lenyűgöző tudásával és szinte megszállott szenvedélyével.

A néző egyszerre csodálja, issza a szavait, ugyanakkor valami rossz előérzet keríti hatalmába vele kapcsolatban (ami később be is igazolódik).

Említésre méltó még a Tár legújabb „trófeáját” játszó Sophie Kauer, aki egyszerre elbűvölően gyermeteg, manipulatív és zseniális, tökéletesen megfelelve Tár érdeklődésének.

Sajnos a kiváló színészi játék sem rejthette el a sokat kritizált monotonitást. Több amatőr és profi filmkritikus is szóvá tette a film vontatottságát és túlzott drámaiságra való törekvését, aminek sajnos igazat kell adnom. Továbbá ez a film egy igényes, zeneileg művelt közönséghez szóló filmnek indult, ennek ellenére túl sok zsargont és zenetörténeti információt említ ahhoz, hogy az egy átlagos nézőnek is élvezhető legyen. („Túl sok hang benne” – ahogyan II. József császár is fogalmaz az Amadeus című filmben.) Ellenpéldaként fel lehetne hozni G. B. Shaw Pygmalion című darabját, amiben a fonetikába való betekintést éppen annyira engedi a szerző, hogy a közönség még ne érezze a hiányosságait, de érdekelje a tudomány.

Minden hibája ellenére a Tár egy feltétlenül megnézésre ajánlott film. Cate Blanchett alakítása, a felmerülő, releváns társadalmi kérdések megvitatása, illetve az emberi könyörület gyakorlása csak néhány az említésre méltó érdemei közül.

„El kell tudni választani a művészt a magánembertől”