„Ezt nem lehet elfelejteni, ezt csak túl lehet élni” – interjú holokauszton innen és túl

Sólyom Olga a legvagányabb 84 éves néni, akivel életemben találkoztam. Megállapításom nem(csak) a hölgy divatos szemüvegén, tűzpirosra festett körmein vagy az okostelefonján, hanem a személyiségén (is) alapszik. Egyébként külkereskedelmi tanulmányokat folytatott, 42 évesen doktorált, 70 évesen kezdett el olaszul tanulni, sokáig önkénteskedett a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány segélyvonalánál és beszélgetésünk után éppen bridzselni sietett. Könnyű élete volt, gondolhatnánk, ám a feltételezés finoman fogalmazva is helytelen; Olga ugyanis zsidó, 10 éves volt a holokauszt idején, családja kétharmadát kiirtották. Az átélt borzalmakról máig nehezen beszél, ám úgy gondolja, történeteivel tartozik az új generációnak. Rengeteget tud mesélni, de mégis azt szereti, ha vannak kérdéseink, ha a tragédiát és az azt megelőző időket velünk közösen értelmezheti. Kérdéseim azok voltak bőven, a válaszokat pedig egy életre elraktározom magamban. Életöröm, (ön)irónia és világ iránti nyitottság olyan elegyével találkozhattam, amit nemhogy a nyugdíjas korosztály, de a mi generációink is bőven megirigyelhet.

Archív interjúnk Sólyom Olgával.

PécsiBölcsész: Nehéz lehet beszélni saját holokausztjáról, Ön mégis megteszi, vállalva, hogy újra és újra át kell élnie mindazt a borzalmat, amin gyermekként keresztülment. Miért és hogyan kezdett el mégis mesélni?

Sólyom Olga: Az unokám a Lauderbe [Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola – a szerk.] járt, ahol egy projekt során egy holokauszthoz kapcsolódó megmentettről és egy megmentőről készítettek filmet. Nézőként vettem részt a programon, utána pedig megkérdezték:

„Neked nincs történeted?”
„Dehogy nincs” - vágtam rá.

Aztán megkértek, hogy írjam meg. Nem akartam, egyszerűen nem éreztem, hogy íráskényszerem lenne. Erre egy nyári hajnalon felébredtem és megszületett. Ötször kellett átírnom, sokat finomítottunk az anyagon. A Sós kávé című gyűjteményben jelent meg, amiben tizenhat túlélő meséli el történetét. Akkor kezdődött, ennek már tizenkét éve.

Amikor első alkalommal beszéltem az élményeimről, majdnem belehaltam.

Nagyon nehéz elmondani a történteket sokadszorra is, de van egy zsidó mondás: „Meséld el fiadnak”.

Azaz egy fiatalnak meg kell ismernie, honnan jön, a múlt minden csúnya részletével együtt.

Hogy miért? Azért, hogy ha tíz-tizenöt év múlva azt mondják nektek, hogy a holokauszt egy kitaláció, akkor tudjátok azt válaszolni, hogy egyetemista koromban volt egy néni, aki a saját sorsáról, saját életéről mesélt olyat, amit nem lehetett kitalálni. Ha valaki csak ennyire emlékszik mindebből, akkor nem beszéltem hiába.

PB: Mik a legmeghatározóbb emlékei a holokausztról?

S.O.: Sajnos, vagy szerencsére, mindenre emlékszem. A legrosszabb az volt, hogy a csillagos házak idején tudtuk, ha megáll a ház előtt egy teherautó, akkor magunkra kell venni minden ruhát, amit csak tudunk, mert visznek minket. Gondolatjelek közé a következő sztorit mesélem: külkeresként 1972-ben Amerikában jártam. Egy nehéz nap után éjszaka csörög a telefon, a kolléganőm szól bele: „Olga, öltözz fel, ég a szálloda!” Lemegyek a földszintre és azt veszem észre, hogy folyik rólam a víz, mert az összes meleg cuccom rajtam van. Ennyire bent marad az egész idegrendszeremben, hogy ha menni kell, akkor így.

Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez belőlem az életben nem fog kimosódni.

Nem fogok róla beszélni, nem lesz napi szinten az agyamban, de a holokauszt nem mosódhat ki az emberből. Ezt nem lehet elfelejteni, ezt csak túl lehet élni.

Álom

A csillagos házból anyám, a nagynéném, az egy évvel idősebb unokabátyám és én bekerültünk a Colombus utcai nemzetközi védett táborba. Aztán ezt váratlanul lerohanták a nyilasok, a fiatalabb nőket elválasztották az idősektől és a gyerekektől. Engem is elválasztottak anyámtól. Utána akarta menni, de egy nyilas visszapenderített a többiek közé, ahol alig találtam meg a nagynénémet. Minket bevittek a gettóba, az egyik Klauzál téri ház harmadik emeletére kerültünk.

Folyton ki akartam ugrani az ablakon, mert úgy éreztem, hogy se anyám, se apám nincs, nem akarok élni.

Aztán egy éjszaka azt álmodtam, hogy anyám jön föl a lépcsőn. Két teljes napon keresztül ott vártam és a harmadik napon valóban megtörtént. Ez azért következhetett be, mert egyik unokanővérem, aki részt vett zsidók mentésében, rátalált anyámra és megmondta neki, hogy hol vagyok. Az anyám és a nagynéném kitalálták, hogy a gettóban nem maradunk, mert itt nem éljük túl. Na jó, de akkor hova menjünk?

5 szem krumpli

A háború után összeszámoltam, december eleje és január közepe között huszonhárom helyen voltunk. Volt olyan, hogy nem volt hova mennünk és egy nyilvános vécében húztuk meg magunkat, mert akit sötétedés után az utcán találtak, azt agyonlőtték. Egyszer egy pincében éjszakáztunk. Borzasztó éhesek voltunk és a nagynéném a kijárási időszak alatt elment, lopott valahol öt szem krumplit. Feltettük főzni, négyen voltunk arra az öt szem krumplira. Erre odajött a nyilas házmester, hogy ha egy órán belül nem hozunk igazolást arról, hogy nem vagyunk zsidók, akkor elvitet bennünket. Ott kellett hagyni az öt szem krumplit. Az én unokabátyám Svédország atomreaktor-felügyeletének lett az igazgatója néhány év múlva. Azóta ahányszor együtt eszünk, mindig emlegetjük:

„Emlékszel, milyen marha éhesek voltunk és majdnem éhen haltunk?”

Scsí

Később aztán végképp nem volt kaja. Amikor az oroszok bejöttek, negyedik napja egy rongyon feküdtem és csak vizet ittam. Emlékszem, egy fiatal szőke katona jött és kérdezte, miért fekszik ott az a gyerek. Az anyám meg mondta, hogy mert éhes. Kiment és hozott egy csajka katonai scsít. Ez egy egytálétel katonáknak, amiben bab, krumpli, zsiradék és hús van. Anyám kávéskanállal etette velem csak a levét. Ez azért volt fontos, mert például Auschwitzban rengetegen meghaltak attól, hogy amikor az amerikai katonák felszabadították őket, akkor nekiálltak zabálni.

Így szabadultunk fel és így maradtam életben. Ha egy nappal később jönnek, biztos meghalok.

PB: Alapvetően mit gondol a szovjet „felszabadításról”?

S.O.: Sokáig istenítettem az oroszokat, hiszen megmentették az életemet.

Ahogy később már láttam a történelmet, összefüggéseket; rájöttem, hogy dehogy mentették meg, ez csak egy melléktermékként történt felszabadítás volt.

Az viszont biztos, ha ők nem jönnek be, akkor én nem mesélek most itt nektek. Soha nem fogom elfelejteni ezt nekik.

PB: Amikor olyan véleményekkel találkozik, hogy a holokauszt kitaláció, abban a mértékben biztosan nem volt igaz, ahogy a társadalmi emlékezetkultúrában benne van, hogy reagál?

S.O.: Én személyesen nem találkoztam ezzel a véleménnyel. Lehet, hogy mondták volna, csak közismerten szókimondó és gyorsan reagáló valaki voltam, így valószínűleg fel sem merték tenni ezt a kérdést. Aztán a hetvenes-nyolcvanas években ez nem volt téma, sőt, szinte semmiféle irodalom nem jelent meg a holokausztról.

A zsidózással azért találkoztam. Új munkahely, első nap. Ülök az új kollégák között és valaki valami antiszemita megjegyzést tesz.

Én meg elkezdek gondolkodni, hogy most mit csináljak: borítsam rá az asztalt? Üvöltsek? Küldjem el melegebb éghajlatra vagy fogjam be a szám?

Első nap az ember befogja a száját, ennyi önfegyelme kell, hogy legyen. Ettől kezdve viszont az életrajzom úgy kezdődött, hogy édesapám munkaszolgálatban halt meg. Aki ezt elolvasta, az rögtön tudta, hogy nem római katolikus vagyok. Nem beszéltem róla, de tudták rólam. Ha ezután ilyen helyzetbe kerültem, akkor pedig nem hagytam magam.

Ezek persze humoros dolgokként is felfoghatók, így is fogom fel, mert csak így tudom túlélni.

Nem lehet máshogy túlélni azt, amikor az embernek nincs családja. A sárga irigység esz, amikor eszembe jut, hogy a szegedi barátnőmnek élnek a szerettei, felmenői, széles rokonsága van, az én családomból meg alig maradtak életben.

PB: A zsidó vallás és kultúra mennyiben határozza meg az identitását?

S.O.: Nagyon jó kérdés, érdekes módon nem szokták feltenni. Apám vallásos ember volt, templomba járt, otthon kóser háztartást vezettünk. Anyukám nem volt nagyon vallásos, de az apukám miatt mindent megtett. Amikor megtudtam, hogy apámat megölték, akkor azt mondtam tizenegy évesen, hogy szerintem nincs Isten. Olyan isten, aki hagyta az én jó apámat meghalni, aki a testvéreire, a családjára így gondot viselt, nem létezhet. Annak ellenére, volt mindez, hogy zsidó gimnáziumba jártam, tizenhárom éves koromban héber nyelvi versenyt nyertem. Arra mondjuk emlékszem, hogy egyszer az egyik hittantanárral őrületes hitvitába keveredtem.

A gyerekkori vallásosság eltűnt belőlem hosszú-hosszú évekre.

Például Jézus személye is nagyon érdekel, mindenféle kapcsolódó irodalmat megvettem. Az én fejemben sokkal másabb kép él róla mint egy vallásos ember fejében, mivel én történelmi szempontból vizsgálom. Összességében nem foglalkoztam azzal, hogy zsidó vagyok, de nem is tagadtam le soha.

Az EMBER

Egyszer egy barátnőm azt mondta: „Gyere, elviszlek a templomba”. Erre én csak annyit kérdeztem: „Minek?” Scheiber Sándor, a Rabbiképző Intézet igazgatója, aki EKKORA betűkkel írt EMBER volt, akinél EMBEREBB EMBERT nem ismertem a földön, egyik este az ima után szokásos kidust tartott. Ez egy olyan alkalom, amikor a rabbi beszél valamilyen témáról a gyülekezetnek. Kiderült, a barátnőm azért akart elvinni, hogy őt halljam.

Attól fogva teljesen a híve lettem, amíg élt, addig eljártam a kidusokra, de ettől én még nem lettem vallásos.

Az unoka

Amikor megszületett a nagyobbik unokám kilencvenben, az nekem egy hatalmas pozitív trauma volt. Tudtam, hogy ez, ne csodálkozzatok, valamilyen atavisztikus élmény: az apámnak köszönhetem, mert úgy volt, hogy nem lesz unokám. Nekem ez akkora dolog volt, hogy világot lehettet volna velem körbejáratni.

Akkor megfogadtam, hogy ennek a lánynak az örömére a zsidók legnagyobb ünnepén, Jom Kipurkor a vallási szokásnak megfelelően  böjtölök és péntek este gyertyát gyújtok. Attól függetlenül, hogy akkor én most hiszek Istenben vagy nem.

Ez az apám emléke és a lány megszületése előtt tisztelgő komplex érzelmi megnyilvánulás volt. A böjtölést azóta is megtartom, bár már huszonnyolc éves az unokám.

A hit

A zsidóság egy évezredes kultúra, ami, ahogy ez a sok borzalom is, az idegrendszeremben benne van. A zsidóságot nem tudom leválasztani magamról: ez a családom több száz éves története, kultúrája, amit érzek a zsigereimben. Nem tudok más fejjel gondolkodni, ez az egész mentalitás nem tűnik el azzal, hogy nem vagyok vallásos. Van-e Isten vagy sem? Egyikről sem vagyok meggyőződve.

Sokan mondják, hogy a halála pillanatában mindenki hisz Istenben. Nem tudom, még nem haltam meg, bár sokszor jártam a közelében: akartak már agyonlőni, majdnem ott maradtam a bombázás idején.

Egy biztos: valami van, véletlenek meg nincsenek. Hiszek a földönkívüliekben, a másvilágban, sőt a zsidó vallás teljesen akceptálja, hogy nem ez az egyetlen világ. Valaminek lenni kell, valamilyen erőviszonynak, ami túl van az emberi gondolkodáson. Rád gondolok és felhívsz – ez mitől van? Lehet, hogy egyszer majd meg tudják magyarázni. Én ezzel nem foglalkozom, csak örülök neki, hogy így működik.

PB: A háború után hogy viszonyult a német nyelvhez, kultúrához?

S.O.: Háború előtt anyámék elkezdtek németül tanítani, aztán a háború után azt mondtam, hogy én az életben egy német szót többet ki nem ejtek. Később sem volt semmi érzékem a német kultúrához, Heinéhez vagy Schuberthez, csak külkeres voltam és rájöttem, hogy német nélkül itt nem lehet élni, az angol és az orosz kevés.

Amikor először mentem Németországba, a céget, akivel tárgyalnunk kellett, akkor még nem mentették fel a háborús bűnös vád alól.

A hátam borsózott. Volt féllábú üzleti partnerünk. Az egyik férfi, akivel voltam megkérdezte, mi történt a lábával. Én meg bokán rúgtam: „Hülye, elvesztette a háborúban”. Nyilván tudták, ki vagyok, mi vagyok, így a tenyerükön hordoztak. Én meg tartottam a három lépés távolságot.

Volt egy zsidó újságírónő, ő mesélte, hogy amikor Auschwitz után először utazott Németországba, megkérdezték, járt-e már ott korábban. „Igen – válaszolta – csak akkor hoztak.”

PB: Mit üzenne a fiataloknak?

S.O.:

Bármit is csinálsz, egyedül nem megy, közösen kell.

Egyedül rossz, ketten már könnyebb. Nekem más volt a fiatalságom, az úttörőmozgalom például biztosított egy kollektívát. Volt sok hülyeség, de sok nagyszerű dolog is benne. Egocentrikus lett a világ, és ez nem visz sehova, egyedül még egy atomreaktort sem lehet csinálni. A világ valószínűleg egyszer csak ilyen lett, amit én nem értek és már nem is akarok megérteni.

Aztán: csak akkor tudok valamit csinálni, ha van egészségem.

Ezért is mániám az egészség. Harminc éve vegetáriánus vagyok, mozgok, ésszerűen táplálkozom. Így is megöregszem, így is el fogok menni, de legalább amíg élek, addig legyek függőleges helyzetben.

A generációtok állóképességével is sok gond van, szintén nem értem, miért. Illetve értem: otthonról sokan megkapják a lakást, a tanulási lehetőséget, a zsebpénzt. Ez persze kényelmes, de éppen azért, mivel nem kell küzdenetek, nem mertek odavágni, nem mertek lázadni az igazságtalanság ellen.

Nehéz a világ, nem irigyellek benneteket. Nem szeretnék még egyszer fiatal lenni, még akkor sem, ha könnyebb lenne.

Nekem ez volt megrendelve erre az életre. Majd talán a következőben…

Sólyom Olga életinterjúja, melyet a Centropa Alapítványnak adott, itt érhető el.

---