„Ez lesz azzal, aki nem marad otthon” – Elk*rtuk filmkritika
Országszerte botrányos visszhang, média befolyásolta morális kérdések és éles ellentétek mentén töredezett közvélemény – kissé ambivalens érzéseket kelt, mikor ezzel a leírással egy filmnek nem csupán a cselekménye jellemezhető, de maga a hangulat is, amit kivált már bejelentésekor. Az elmúlt hónapok a legmegosztóbb, valós eseményeket feldolgozó magyar politikai filmtől voltak hangosak, ám a valóság csupán nyomokban fedezhető fel az Elk*rtuk című alkotásban, ezért nem is célom belekeveredni e téma szövevényes labirintusába. Ehelyett hámozzuk le róla az aktuálpolitikai visszhangok selyemköntösét, és lássuk, mi rejtőzik alatta; mi marad, ha pusztán egy fiktív, akcióelemekkel ellátott krimiként értelmezzük!
A cikk spoilert tartalmaz.
A magyar mozgóképek világában egyáltalán nem ritka, hogy a külföldi minták minden részletben pontos utánzására törekszünk, ami sokszor klisékbe fullad. Ám filmiparunk alapvető művészi beállítottsága miatt ezeknek a próbálkozásoknak szinte kivétel nélkül van egy utánozhatatlanul édes zamata, ami leginkább a rendezésben és a párbeszédekben válik napnál is világosabbá. Rögtön a legelső jelenet in medias res zaklatott képsorai, majd az időben visszaugrás és a hétköznapi cselekményindítás egy akkora sablon, hogy a mozivászonra is alig fér rá. Eközben a főszereplő narrációja összegzi nekünk előre a tanulságot, miszerint kétféle ember él a világon: van, aki folyton csak ad, és van, aki állandóan elvesz – az egyik esténként jobban alszik, de a másik ural mindent. Adott egy fiatal, pályakezdő közvéleménykutatás-elemző lány (akinek ártatlanságát és naivitását a történet elején fehér ruhába öltöztetve tolják a nézők orra alá) és párja, egy kitörni vágyó újságíró, aki őszintén hiszi, hogy mindenek felett az igazság, míg két lábbal áll a realitások talaján. A lány feltűnően vakon bízik korrupt főnökében, ami természetesen egyenes úton vezet a kirobbanó konfliktushoz, melyben minden fölötte álló gyanúba keveredik, és megindul az összeesküvés-elméletek megállíthatatlan lavinája. Az egész országot fenyegető botrány párkapcsolati drámával párosul, amint az erkölcscsőszt játszó szerelme önzőségét leplezve próbálja rávenni főhősnőnket, hogy a döntő bizonyítékkal magasabb pozíciót zsaroljon ki magának. A férfi elmenekül az aduásszal a zsebében, távollétében viszont szerelme gondolkodása 180 fokos fordulatot vesz, hogy eljátszhassa majdnem ugyanazt az akciójelenetet. A cél szentesíti az eszközt hozzáállásra váltva ő maga akarja leleplezni főnökeit, ráadásul azon az egyetemi órán, melynek megtartását eleve nekik köszönheti. Ám mire elérne terve végére, újra felbukkan partnere, és szégyentelenül tőrbe csalja egy jobb ajánlatért. Tipikus történet, előre várható fordulatokkal – egyszer nézős filmnek is alig nevezhető. Mi emeli mégis ennél magasabb szintre a megvalósításában? Őszintén, nem sok minden, de van egy pár tagadhatatlan érdeme. Például az, ahogyan az eredeti 2006-os híradófelvételek nyomán összemosták a valóság és a stúdió produktumait. Ugyan fent már említettem, mennyi sablonnal dolgozik a film (ide sorolnám az elején felvillantott Szabadság-szobor szimbólumát, az idő múlását jelezni kívánó irodai szemetesben felgyülemlő eldobott ötleteket és a szív alakú stresszlabdával való játékot is), ennek ellenére az egyik legnagyobb mozgóképes klisét mégis kikerüli, sőt, szinte feje tetejére állítja. Bár a zenei aláfestés olykor túlzásba esik az atmoszférateremtéssel, összességében a nehéz légkör remekül kiegészíti azt a rengeteg morális kérdést, mely felvetődik a főszereplőben. Hatalmas fejlődésen megy át, hiszen számtalan alapvetőnek tűnő értéket kellett magáévá tennie. Mégis túlzásnak tűnik a lezáró jelenet elégedettsége, miközben a nagyobb képet nézve tulajdonképpen semmit nem ért el azon kívül, hogy világossá vált számára: az igazán nagy zűrzavar még csak most következik. Az illusztrációk forrása: port.huPontosan ez a meglepően fontos fűszer tűnik el, ha a brit rendező, Keith English hozza el kis országunkba az immár mindenhol bevált receptet.
Mindketten ízig-vérig karrieristák, mégis egészen más módon, elveik ütköztetése pedig izgalmas dinamikát kölcsönöz kapcsolatuknak.
Az események egyre gyorsabban követik egymást, miközben egyre több és nagyobb közhely tűnik fel a sugdolózások és autós üldözések jeleneteivel.
A kamera szemet kápráztató képeket tár elénk: a kompozíciók épp megfelelően művésziek, ráadásul a zavargás utáni romos belváros is reklámfilmbe illően gyönyörű.
Ahelyett, hogy az időjárással megjelenítené a karakterek belső világát, pont a legnyugodtabb pillanatokban zuhog viharosan az eső, mellyel levegővételnyi szünet nélkül teremt nyomasztó hangulatot.
