„Eredeti akartam lenni és jelentőségteljes dolgokat mondani” – Elif Batuman: A félkegyelmű – könyvajánló

Az egyetemi élet első éve mindenki számára teljesen újfajta kihívásokat hoz, és A félkegyelműt olvasva újra átélhetjük ezt az olykor ijesztő, máskor izgalmas és vicces élethelyzetet. A török főhősnő, Selin, a beilleszkedéséről és a nyelvi akadályok leküzdéséről is mesél, hiszen nem ismer lehetetlent, ha önmaga kibontakoztatása és egy magyar fiú meghódítása a cél.

A török származású Selin 1995 őszén kezdi meg tanulmányait a Harvard Egyetemen. Első újdonságként az e-maillel kell megismerkednie, amely később egy szerelem kibontakozásának fő közvetítője lesz. Az első részben a bölcsész szakos lány beilleszkedését és mindennapjait követhetjük. A másodikban Selin a kezdő orosz szemináriumon megismerkedik egy magyar fiúval, Ivánnal, aki után szülőhazájába, egy Heves megyei kis faluba utazik angolt tanítani. A lány nem csupán a mindennapi eseményekről számol be, de az órákon tanultakat és a filmes és olvasott tapasztalatait is megosztja, sőt, egy kötelező olvasmány fejezeteit is nyomon követhetjük a regényben.

Elif Batuman, a török származású amerikai írónő önéletrajzi ihletésű könyve egy önmagát és a világban lévő helyét kereső lányról szól.

A cím a várakozással ellentétben nem Dosztojevszkij művére utal, hanem ahogy azt a könyv elején található mottó is alátámasztja, a kamaszkor kutató, tapasztaló és hibázó létére, amikor „alig van (...) olyan tettünk vagy csak mozdulatunk, amit később ne szeretnénk meg nem történtnek tekinteni.”

Selin önkeresése is erről a zavarról árulkodik; egyszerre érzi magát másnak, mint a többiek, és egyszerre büszke erre a kívülállóságra. A nyelv felől próbál válaszokat találni a benne pulzáló káoszra; számos nyelvészeti kurzusra beiratkozik, elkezd oroszt tanulni, és habár úgy érzi, nem tud semmit, egy dologban azért biztos: író szeretne lenni. Jelentkezik az egyetem szépíróversenyére és meg is nyeri azt, valamint a magyarországi önkéntes útját is abban a szellemben „éli túl”, hogy ha írni szeretne, meg kell tapasztalnia mindent, ami csak lehetséges. „Az írás értelme nem csak az, hogy rögzítsünk valami múltbélit, de az is, hogy nyújtsuk a jelent” – állítja. Az orosz szemináriumon kiszúrja magának Ivánt, a magas és rejtélyes magyar fiút.  Egyik este hirtelen ötlettől vezérelve egy e-mailt ír neki, a kötelező olvasmányuk főszereplőjeként aláírva, amit aztán egy heves és egyre mélyebb üzenetváltás követ, Selin pedig lassan beleszeret a filozofikus mondatok mögött megbújó fiúba. A lány egyik nagy problémája, hogy „eredeti akartam lenni és jelentőségteljes dolgokat mondani", ám amikor sikerül egy találkozót összehozni a fiúval, ráébred, hogy ami a virtuális világban könnyen leírható, a valóságban már nem megy olyan spontán és természetesen. Mindezek ellenére nem adják fel a próbálkozást.

Grafika: Kiss Henrietta

Selin gondolatai és küzdelme mindannyiunknak ismerősek lehetnek. Egy teljesen idegen világba csöppen; az egyetemi élet miliőjébe. A lány nem csupán a kollégiumi beilleszkedést és a szobatársakkal való kisebb konfliktusokat és komikus helyzeteket tárja elénk, de az órákon tanultakat és olvasmányait is gyakran elemzi, mindezt olyan érdekfeszítő módon, hogy a könyv végig fenntartja az olvasó figyelmét, nem laposodik el.

A második részben Selin Iván után utazik Magyarországra egy önkéntes csoport tagjaként angolt tanítani az ottani falvakban. A köztük fellépő kommunikációs zavarok ellenére próbálják megismerni és megérteni egymást, ám kapcsolatuk zavaros, olykor céltalannak tűnő mivolta ezzel sem lép lényegesen előre. Sokáig nem találkoznak. Selin ez idő alatt próbál beilleszkedni a magyar valóságba. „Magyarország egyre inkább olyannak tűnt, mintha a Háború és békét olvasnám: ötpercenként új szereplők bukkantak fel, szokatlan nevekkel és jellegzetes beszédmóddal, és egy darabig figyelni kellett rájuk, még ha többé nem is jelentek meg a könyvben” – írja. A lány benyomása nem feltétlenül a legkedvezőbb a magyarokról, akiket furcsának, olykor idegesítőnek és erőszakosnak állít be.

A regény vége felé hangzik el egy fontos szóváltás az egykori szobatársával: „egy ideje már tudom, miért feszült a kettőnk kapcsolata. (...) Mivel mindketten narratívákat költünk az életünkről.”  Ez rávilágít Selin személyiségére, ahogy az életét gyakran történetként, önmagát és másokat pedig szereplőkként fogja fel. A regény zárásában Selin végül feladja a nyelv megértésére tett próbálkozásait. Visszatér az egyetemre és a nyári szünet utáni rendes kerékvágásba, majd szomorúan összegzi: „nem tanultam meg, amit tudni szerettem volna arról, hogyan működik a nyelv. Egyáltalán nem tanultam semmit.”