Egy nap a Tatooine-on – Sziget Fesztivál 2022, 6. nap
2022.08.23.
2017 óta minden évben megfogadom, hogy soha többet nem teszem be a lábam a Szigetre. Ám ahogy azt az alkohollal és a bulikkal kapcsolatos fogadalmaim bizonyítják, nagyon rossz vagyok ilyen ígéretek betartásában. Szóval idén is hozott az ország legnagyobb fesztiválja egy olyan nevet, amire egyáltalán nem tudtam nemet mondani.
Még az elején le szeretném szögezni, hogy én nem azért megyek egy fesztiválra, hogy végig csak panaszkodjak. A Szigetet itthon már divatból illik fikázni, és egész biztos vagyok abban, hogy ezt főleg azok teszik, akik soha életükben nem lépték még át a K-hidat, ahol a mindenféle nyelven kiírt köszönéseket olvashatják a fesztiválozók. Arra viszont már 2018-ban rájöttem – a 2019-es Szigetet teljes egészében kihagytam –, hogy én nem szeretek ott lenni.
Ennek mondjuk úgy, hogy másfél oka van: az első a por. Ezt a mennyiségű embert a fesztivál már réges-rég nem bírja elviselni, mert rengeteg port generálnak. A feledik okom pedig az embertömeg, ami a zsúfoltság miatt néha zavaró.
Idén harmadszorra voltam csak egy napra a Sziget vendége, de most látszott leginkább, hogy a Covid sújtotta időkben mennyire hiányzott az embereknek a fesztiválozás, ugyanis rengetegen voltak ott aznap. Ehhez nyilván hozzá lehet szokni, amikor nem koncerten állunk, hanem csak úgy császkálunk a helyszínen. Mert bejárható terület van bőven, és én azokhoz a fesztiválozókhoz tartozom, akik körbenéznek, amikor megérkeznek egy adott helyszínre.
A Sziget pedig nem szűkölködik a színpadokban, igazából minden egyes pult egy külön bulit szolgáltat – akár még a koncertek közben is –, és egy IFA platóját is meg lehetne tölteni az offprogramokkal, amikben van cirkusz, színház, Magic Mirror, tetoválás, házasságkötés.
A lényeg azonban számomra a nagyszínpadon volt, ugyanis négy év után ott lépett fe újra az Arctic Monkeys.
Grafika: Gálfalvi Erika
De ne szaladjunk annyira előre, mert a hétfői programot a Carson Coma nyitotta. Hozzájuk úgy állok, hogy magamtól soha nem hallgatnám meg őket, mert ösztönösen taszít az alternatív rock mint jelenség. De élőben remek koncertet toltak. Az látszik a srácokon, hogy élvezik a rájuk irányuló figyelmet, emellett pedig piszok jó zenészek.
A gitárosuk olyan szólókat pörgetett a koncerten, hogy gyakran tátva maradt a szám. Egy szám maradt meg igazán, a Kék Hullám Kemping, az összes többi számomra csak a gitár miatt volt érdekes.
A második fellépő Holly Humberstone volt, aki kicsit hosszabb listát játszott, mert Sam Fender lemondta a koncertjét gégegyulladás miatt.
Humberstone pedig 22 éves létére – és tagadhatatlan Billie Eilish-áthallás mellett – egész pöpec műsort rittyentett. Főként középtempós számokat játszott, de jól elkapta a főzenekar melankolikus hangulatát. Lett egy új kedvenc fiatal előadóm.
Az Arctic Monkeys pedig a 2018-as Tranquility Base Hotel & Casino turnéja után abszolút pozitív csalódást okozott. Akkor csak három „thank you”-ra futotta Alex Turner énekes/gitárostól, most azonban együtt élt a közönséggel. 21 számot játszott el a Turner, Matt Helders, Jamie Cook, Nick O’Malley négyesfogat, három session zenésszel kiegészülve. A legsikeresebb lemezükről, az AM-ről eljátszották a legnagyobb slágereket, mint az R U Mine?, a Do I Wanna Know?, a Why’d you call me when you’re high?, de bőven nosztalgiáztak is, mert a 2006-2018 között megjelent öt stúdióalbumról is csendültek fel szép számban slágerek.
A négy évvel ezelőtti koncertekhez képest nagyon együtt mozgott a zenekar. Turner kifejezetten kommunikatív volt, és számtalan poént eleresztett, az együttes többi tagja pedig gyakran mosolygott össze a számok alatt.
Felesleges lenne leírnom számról számra az egész koncertet. Az Arctic Monkeys újjáéledt hamvaiból, hogy megmutassa, Sheffieldben még mindig tudnak rockzenét játszani. Életem egyik legjobb koncertje volt, amit nem tudott elrontani sem az embertömeg, sem a szálló por a Szigeten.
Ha továbbra is ebben a formában tunéznak, akkor jobban várom az új Monkeys-lemezt, mint eddig bármelyiket.
