Csak egy kérdésem van: R U Mine? – Tízéves az Arctic Monkeys: AM
Nem hiszem, hogy bárkinek magyaráznom kellene a cikk címében szereplő dalt. Ha megállítanék az utcán egy 15-30 év körüli egyént, akkor biztos képes lenne legalább egy dalt felidézni a sheffieldi Arctic Monkeys zenekartól. Idén éppen egy évtizede adták ki azt a bizonyos lemezüket, ami szupersztár státuszba repítette őket, és misztikumot adott a létezésüknek is.
Feleslegesnek tartanám az Arctic Monkeys történetét firtatni egy ilyen cikkben. Azért a mérföldköveket muszáj érinteni, így gyorsan felzárkóztatok mindenkit Alex Turner (gitár, ének), Nick O’Malley (basszusgitár, vokál), Jamie Cook (gitár, vokál) és Matt Helders (dob, vokál) négyesének rövid történetéből, hogy aztán megértsük, miért lett a 21. század rockzenéjének megkerülhetetlen óriása a korábban Sheffield garázsaiban és klubjaiban zenélő három gyerekkori barát zenekara. 2002-ben járunk, amikor Turner, Helders és egy Andy Nicholson nevű srác megalapítja az akkor még névtelen zenekart, és beveszik Jamie Cookot, akitől az együttes neve is ered. Az első lemezüket 2006-ban rögzítik, Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not címmel, ami után kikerül Nicholson a zenekarból és a helyét Nick O’Malley veszi át. 2007-ben érkezik a Favourite Worst Nightmare, 2009-ben a Humbug, 2011-ben pedig a Suck It And See. Amíg az első két lemez nettó garázsrock, néhol lassabb, de eszméletlen dalokkal – pl. 505, addig a Humbug és a SIAS már a kezdeti stílustól való eltávolodás és útkeresés jegyében született. Az előbbi lemez producere a Queens of the Stone Age mindenese, Josh Homme volt, ami a Suck It... összképére is rányomta a bélyegét. A Monkeys az első négy lemezével nem igazán tudta meghódítani az amerikai stadionok világát, azonban ami egy évtizede történt, azt nem látta jönni sem a szakma, sem pedig a sheffieldi kvartett. Tizenegy évvel ezelőtt, 2012 februárjában a semmiből debütált a zenekar YouTube csatornáján az R U Mine?, ami teljesen megváltoztatta az Arctic Monkeys státuszát a világon. Az események felgyorsultak a zenekar körül, becsúszott egy olimpiai nyitóünnepségen való fellépés, aztán amikor 2013-ban elkezdték az AM turnét, akkor kiadták a Do I Wanna Know? című kislemezüket, és ezzel végleg a szupersztár zenekar kategóriába kerültek. Az AM négy nappal a beharangozott megjelenés előtt, 2013. szeptember 9-én jelent meg világszerte, és elsöprő sikert aratott. 
Ennyi év távlatából kritikába felesleges belemenni, de az egészen biztos, hogy aki tizenkét kiváló minőségű dalt rak egy lemezre, az biztosan nem lehet fakezű. Az indító kettős Do I Wanna Know? és R U Mine? már-már himnuszi magasságokba emelkedett, ahogy a szerelmet kereső Alex Turner tizenkét sztorin át búslakodik különféle kábítószerek és alkohol mellett arról, hogy már megint nem őt választották, pedig ő csak szeretni szeretne. A One For The Road, Arabella és I Want It All hármasa jól veszi fel a ritmust az első két sláger után, hogy aztán Turner és a búslakodása kerüljön előtérbe. A No.1 Party Anthem (ide ha nagyon humoros lennék, csak egy „xd”-t illesztenék) és a Mad Sounds lírája után az akusztikus gitárral induló, de nagyon catchy Fireside-dal kezdünk újra bólogatni.
A Why’d You Only Call When You’re High? sokadik kérdésfeltevése után végre Turner is összeszedi magát a Snap Out Of Itben, aztán pedig a csajt is a Knee Socksban, hogy aztán az AM az egyik legnagyobb slágerével, az I Wanna Be Yours-szal búcsúzzon, ami John Cooper Clarke brit költő versének megzenésítése; aki Turner egyik nagy inspirációja is. Én valahol 2012-ben, a Suck It And See és az AM váltásánál kapcsolódtam be az Arctic Monkeys nevű történetbe, de akkoriban a punk és a metál messzire sodort a mainstream rockzenétől. Így jó sok évet kellett várni arra, mire újra elért a Monkeys zenéje és az egész diszkográfiát meg tudtam hallgatni. Kétségtelen, hogy tíz évvel ezelőtt az Arctic Monkeys mentőövet dobott a rockzenének, hogy továbbra is mainstream maradhasson, a zeneipar pedig köszönte szépen és belekapaszkodott ebbe a fekete-fehér segélybe. Az elmúlt tíz év azt is bebizonyította, hogy nem csak Turnerék voltak képesek a felszínen maradni, hanem azok a zenekarok is, akikre már az AM volt hatással – Nothing But Thieves, Royal Blood. És tíz év távlatából jól látszik, hogy az Arctic Monkeysra és Alex Turnerre nem csak Josh Homme és a Queens of the Stone Age, hanem David Bowie és Nick Cave is nagy hatással volt. Hogy utána mi történt a sheffieldi négyessel, azt talán nem most fogom megírni, legyen elég annyi, hogy ha az AM lett volna az utolsó alkotásuk, már akkor is legendákká váltak volna, azonban öt évvel ezelőtt és idén is megjelent egy-egy lemezük, melyekkel képesek voltak fennmaradni, és még magasabbra repülni. Ám a magnum opus továbbra is az AM lesz, minden egyes hangjával egyetemben.
