Az öregek aranykora
A 21. század elején annyira nem volt nyilvánvaló, hogy a rockzene idősödő zenészei és zenekarai fent tudnak-e maradni a nagy trendek hullámán, és meglovagolni azokat, valamint olyan lemezeket kiadni, amik kiállják az idő próbáját. Hovatovább az sem volt biztos, hogy a zenekarok megmaradnak-e időskorukra, de ha mégis így történik, fognak-e arénákat megtölteni, mint fénykorukban? Nos, a választ a Covid utáni időszak adta meg a legjobban.
Az számomra már korábban kiderült, hogy az idősödő rockzenészeknek nagy reneszánsza lett a koronavírus-hullám következtében. Az élő zenére való igény és a stabilitást jelentő nagy öregek látványa ad számomra is valami megnyugvást, arról nem is beszélve, hogy mennyire jól érezzük magunkat akkor, ha láthatjuk egy-egy kedvencünket, akire éveket kellett várnunk; és ha még ebbe beleszámoljuk a Covid okozta turné- és fesztiváltörléseket, ahol belefuthattunk volna rajongásunk tárgyába, akkor még többet is kellett várni egy-egy előadóra/zenekarra, mint ami egészséges. Az első nagy öreg zenekar, amely a hazánkba látogatott a koronavírus-járvány után, a Red Hot Chili Peppers volt. Úgy véleményt mondani egy zenekarról nem helytálló, hogy nem voltam ott a fellépésen, mégis a hallomások alapján a hangosítással óriási problémák voltak a Puskás Arénában, de a hangulat, valamint a zenészi teljesítmények felülírták ezt. Ami persze szinte magától értetődő, hiszen az RHCP zenészeiről tudni lehet, hogy az 1999-es Californication óta stabilan és magas szinten adnak koncerteket – és ezen nem változtatott a John Frusciante–Josh Klinghoffer csere, majd az sem, hogy 2019 óta ismét a legendás Frusciante pengeti a hathúrost az amerikai négyes fogatnál. Más a helyzet a Mötley Crüe-val, akik már a 2015-ös feloszlásuk körül sem nyújtottak értékelhető teljesítményt a színpadon. A királyi többest a hangszeresek nem érdemlik meg, viszont Vince Neil énekes nyugodtan magára vehetné azt az inget, ugyanis ahogy majd 10 éve, úgy idén is kritikán aluli teljesítményt nyújtott az MVM Dome-ban adott koncerten. A zenészek nagyon profin tolják, azonban az énekesnek nem kéne már annyira erőltetnie ezt a műfajt. Grafika: Rudas-Mekkey Csenge És ott van a sötét ló, a Guns N’ Roses, akikről az elmúlt 30 évben sokan fogalmaztak meg negatív és pozitív kritikát is egyaránt. Egy időben W. Axl Rose énekes notórius késő volt – a 2006-os budapesti koncertről sikerült három órát késnie, ezt a sportot úgy 2016-ig stabilan űzte –, aztán amikor visszaszállt Slash és Duff McKagan basszusgitáros Rose mellé, valamint elindult a Not In This Lifetime turné a három eredeti Guns taggal, valami megváltozott. A zenekar háromórás setlisteket játszott, és Rose is megemberelte magát az éneklés terén. Nyilván nincs olyan orgánuma, és nem mennek neki úgy a dalok, mint 1992-ben, de nagyon látszik rajta az igyekvés, ahogy az a Puskás Arénában is hallható volt július végén. Aztán ott van a személyes kedvencem, a Depeche Mode. A basildoni duót először 2017-ben, a Groupama Arénában, másodszorra pedig egy évvel később, a soproni VOLT Fesztiválon láttam. A mostani koncerten annyira rendben volt minden, hogy életem egyik legjobb koncertélményét kaptam. A hatvanas éveik elején járó úriemberek (Gore 62; Gahan 61) olyan show-t virítottak a Puskás Arénában, hogy napok óta nem tudom kiverni a fejemből, és másra gondolni, mint arra, hogy mennyi energia volt a Memento Mori dalaiban, és mekkora öröm látszott rajtuk, miközben lassan ezredjére játsszák el az Enjoy The Silence vagy a Personal Jesus dalokat. Elképesztő energia szabadult fel két olyan zenészből, akik lassan a pályafutásuk végéhez közelednek. Örülök annak, hogy a Covid után a zeneipar rálépett az újraéledés ösvényére, és láthatom azokat a kedvenc előadóimat, akik ugyan már nem lesznek fiatalabbak, de a pályájuk vége felé is a minőségi szórakoztatást képviselik. Kétségtelenül a fiatalabb zenésznemzedéké a jövő, de van valami különös azokban az öregekben, akik még mindig hétről hétre töltik meg az arénákat, és fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel pörögnek, ugrálnak és okoznak feledhetetlen örömet a közönségüknek. 
Akkor is úgy vélekedtem a két koncertről, hogy valami különleges élménnyel távoztam, még ha talán utoljára láttam is őket. Azonban Andrew Fletcher (billentyűk) tavalyi halála után Dave Gahan (ének) és Martin L. Gore (billentyűk/gitár/ének) duója olvadva is a folytatás, az új lemez és a turné mellett döntött. És nagyon jól tették, hogy erre az elhatározásra jutottak.
