Átjárás élet és irodalom között – Interjú Szabó Tündével
Magyar-angol szakos hallgatóként az egyetem D épületébe még csak-csak, viszont azon belül a Szlavisztika Intézet emeletére nem nagyon vitt korábban az utam. Feltűnt, hogy a folyosót színes gyermekrajzok díszítik – viszonylag ritkán látni ilyet egyetemi környezetben. Mint kiderült, a kiállítás az Orosz Filológia Tanszék mellett működő Orosz Központ kezdeményezése. A központ feladata, hogy különböző ismeretterjesztő és tudományos programokat szervezzen, emellett gyakran együttműködik orosz városok iskoláival is, így kerültek a falra szuzdali és Novij Urengoj-i iskolások alkotásai. Interjúm során Dr. Szabó Tündével, a Szlavisztika Intézet vezetőjével beszélgettem az orosz szak jellemzőiről, illetve az orosz irodalom sajátosságairól.
Feltételezem, hogy az orosz mint idegen nyelv még része volt a kötelező tanulmányainak. Volt ennek szerepe abban, hogy később úgy döntött, orosz irodalommal fog foglalkozni, vagy a kettő független volt egymástól? Így van, én még harmadikos koromban kezdtem oroszt tanulni. Az nagyon hamar kiderült, hogy a nyelvek érdekelnek, hogy szeretek olvasni, de ez független volt attól, hogy tanultam oroszul. Aztán a középiskolában nyelvtagozatra jelentkeztem, de akkor francia volt meghirdetve – úgy derült ki a kezdés előtt egy héttel, hogy mégsem francia, hanem orosz tagozat lesz. Végül az ELTE-n találkoztam igazán az orosz irodalommal. Ön szerint mi vonzza ma a szakra a hallgatókat? A nyelv egzotikuma vagy kulturális érdeklődés? Inkább a nyelv. Azt látom, hogy aki már jól tud angolul, esetleg mellette németül, az elgondolkodik azon, hogy jó volna valami keleti, egzotikusabb nyelvet is tudni, így jön képbe az orosz. Hogyan oszlik meg az intézetben az orosz irodalom és az orosz nyelv tanításának aránya? A hallgatók orosz nyelvtudás nélkül lépnek be a szakra, ami azt jelenti, hogy az elsődleges feladat a nyelv tanítása – ez meg is valósul itt a tanszéken, nagyon pozitív visszajelzésekkel. A tanárok anyanyelvűek, és sok órában tanítják a nyelvet, mellette pedig kísérő tantárgyként jelenik meg elsősorban az irodalom, viszont az utóbbi időben próbáltuk úgy súlyozni a képzést, hogy a kultúra más szegmensei is teret kapjanak. Fontos, hogy a harmadik év végére a nulláról eljussunk egy erős B2-es szintre, de ebben igyekszünk tartani a fokozatosság elvét. Ez igen nagy eredmény, tekintve, hogy a középiskolában azért viszonylag kis mértékben találkozunk orosz irodalommal. Ön szerint miért fontos mégis, hogy a diákok megismerkedjenek a kötelező orosz művekkel? Mit tanulhatnak belőlük? Ez egy bonyolult kérdés, mert ugye a kevés műből nehéz kiemelni az általános értékeket. Az mindenképp fontos, hogy a középiskolások tudjanak arról, hogy van orosz irodalom, és hogy az egyenrangú más nyugat-európai nemzetek irodalmával. Ami valószínűleg kevésbé jelenik meg a középiskolai oktatásban, pedig az orosz irodalom különlegessége, az a metafizikai távlat, amivel az egyes művek bírnak. Goretity József, Ljudmila Ulickaja fordítója beszélt egy interjújában arról a meglehetősen elhanyagolt időszakról, amelyben létrejött egy újfajta irodalom: a szimbolista próza. Mik a sajátosságai ennek az irányzatnak? Ezzel a jelenséggel viszonylag későn találkozik a hallgató, igazából én is most jutottam el odáig, hogy izgalmasnak találom ezt a prózatípust. A szimbolizmus Oroszországban is a költészettel indul, viszont a szimbolista költők a költészet stratégiáit a prózanyelvben is alkalmazni kezdik. A szimbolista próza szembemegy a 19. századi realista prózával, amely a szociális kérdéseket akarta tükrözni, megoldani, és helyette erre a motívumrendszerre koncentrál, ami rátelepszik a szövegre, és új jelentésréteget képez. A gyakorlatban a különböző írók nagyon sokféle módon alkalmazták ezt a prózatechnikát. A leghíresebb szerző – aki egyébként szintén költőként indul – Andrej Belij, aki Pétervár című regényében folytatja a 19. századi gogoli, dosztojevszkiji hagyományokat, de emellett legalább ilyen fontos szerepet játszanak művében a geometriai alakzatok. Azt a társadalmi képet, amit a szöveg felvázol, gyakorlatilag felülírja egy színekből, formákból álló, sűrű motívumháló. Grafika: Bezzeg Lilla Beszéljünk kicsit a kortárs orosz irodalomról. A 19. századi nagy realisták után nehéz dolga van a 21. századi íróknak, az utóbbi években mégis több orosz szerző részesült elismerésben, például Ulickaja, Pelevin, Szorokin. Mi a viszonya ezeknek a szerzőknek a realistákhoz? Mik a mai orosz irodalom fő témái? Nemrég olvastam, hogy csak irodalmi díjból van több száz Oroszországban, tehát esélytelen, hogy az ember teljes képet kapjon az egész kortárs irodalmi palettáról. Hozzánk inkább a legnagyobb irodalmi díjak nyertesei jutnak el, és azok, akik Oroszországban a leginkább közkedveltek. Szorokin, Pelevin és Ulickaja nagyon népszerűek nemzetközi viszonylatban, viszont azt nem állítanám, hogy az oroszoknál ők állnak az első helyen. A kortárs orosz szerzőknek többszörös kapcsolódási igénye van, hisz nemcsak a 19. századi realizmushoz kell viszonyulniuk, hanem a korábban említett ezüstkornak nevezett időszakhoz is. Témák terén két nagy területet neveznék meg. Az egyik a huszadik századi orosz történelem traumáinak feldolgozása, kezdve a forradalomtól a polgárháborún át a sztálini represszióig. Rendkívül fontos ezekkel a problémákkal szembenézni, és érzékelhető formába önteni őket olyan emberek számára, akik esetleg semmit nem tudnak erről az időről. A másik nagy területet a posztszovjet jelenség leírásában, értelmezésében látom. Ennek célja valamilyen módon körülírni, hogy ki volt és mivé lett a szovjet ember. Most például nagyon népszerű Guzel Jahina, egy tatár és volgai német gyökerekkel rendelkező fiatal forgatókönyvíró, aki a nagymamája tapasztalatai alapján írta meg a Zulejka kinyitja a szemét című regényét, ami a tatár területeken zajló kuláktalanítás történetét mutatja meg. Melyek azok a kedvenc orosz irodalmi művei, amelyek ha nem is ismertek széles körben, ajánlaná őket az olvasóknak? Tudományos érdeklődésem szempontjából Dosztojevszkij és Ulickaja, minden mennyiségben. Ők azok a szerzők, akikkel komolyabban foglalkoztam, és mindig nagyon szívesen olvasom újra a műveiket. Az ezüstkor irodalmából szeretem a Testvérek a keresztben című kisregényt Alekszej Remizovtól, ez meg is van magyarul. Szintén egy nagyon érdekes szerző Marina Cvetajeva, aki alapvetően költőként ismert, és nem nagyon lehet besorolni a századfordulós irányzatok közé. Neki van egy prózaműve, a Szonyecska regénye – ennek a nyelvezete érdekes különösen, nagyon szaggatott, emocionális stílusban íródott kisregény. Emellett érdekesek az esszéi is, amit a költőtársairól írt, azokat is ajánlom. A mai művek fontos feladata, hogy körbejárják azt a kérdést, vajon mi az irodalom szerepe az életben, hogy függ össze a kettő, illetve hogyan működik az átjárás élet és irodalom között. Helyreigazítás Az interjú az orosz-ukrán háború kitörése előtt készült. A PécsiBölcsész tavaszi print számában, egy adminisztrációs probléma következtében hibásan jelent meg. A jelenlegi, online verzió már a javított változat. A kellemetlenségért elnézést kérünk. – a szerk.Arra emlékszem, hogy körülbelül két hét elteltével a napköziben megpróbáltam oroszul fogalmazást írni azzal a kevés szóval, amit megjegyeztem, tehát az látszott, hogy van egy ilyenfajta affinitásom.
De olyanra is volt már példa, hogy valaki azt mondta, imádja az orosz balettet vagy az orosz jégtáncot, és emiatt szeretne megtanulni oroszul.
Az első évben a hallgatók még magyarul olvasnak, amit magyarul beszélünk meg, majd ez bővül kis videók, hanganyagok, szövegek segítségével. Így jutunk el odáig, hogy harmadéven már egy irodalomórát is meg lehet tartani oroszul.
A problémakörök pedig nagyjából ugyanazok: az ember identitása, kiszolgáltatottsága, társadalomhoz való viszonya vagy társadalmi folyamatok megjelenítése az egyéni sorsokban.
Így a művekben fontos szerephez jutnak az ismétlődések, amelyek révén a szöveg különböző elemei ekvivalenciába kerülnek egymással, és kialakul egy nagyon sűrű motívumháló, ami felülírja vagy legalábbis gyengíti a cselekményt.
Ezért is érdekes olvasni őket, mert túl azon a tapasztalaton, amit a konkrét történelmi korról próbálnak átadni, mindig ott van játékba hozva majdnem a teljes orosz irodalomtörténet.
A kortársak közül még Dina Rubina számomra egy kedves szerző, tőle A Leonardo-kézírás című regényt kedvelem, ami betekintést nyújt egy cirkuszi akrobata világába, emellett komoly ismeretelméleti problémákat is felvet, mindezt nagyon olvasmányos, könnyen emészthető nyelven.
