Anta János Attila: A vásár közepén
Karácsony alkalmából szerkesztőségünk tagjainak írásai látnak napvilágot egy Christmas special cikksorozaton keresztül. Ezekkel az alkotásokkal kívánunk mindenkinek kellemes ünnepeket!
Délután három óta körbe-körbe járok a karácsonyi vásárban. A céltalan bolyongásomnak igazából csak egy oka van: túl büszke voltam magamnak is bevallani, hogy társaságra vágyom. Nem tudom, mióta hitegetek másokat azzal, hogy szeretem a karácsonyt. Talán túlságosan eggyé váltam azzal az álarccal, ami szükséges ahhoz, hogy túléljem ezt a november végétől decemberig tartó időszakot. Pedig az életemben semmi különleges nem történt – morfondírozom ezen, miközben hümmögve próbálom eldönteni, hogy a két olajos fos, akarom mondani, lángos közül melyikkel tömjem magam. Hosszú percekig csak kóválygok az egymással szemben lévő, rivális lángosozók között. Mindkettő bódé tulajdonosát ismerem a kilencvenes évek végi Rockmaratonok egyikéről. Utálom a telet. De a nyarat is. Elégedetten csettintek, mert ugyan kevés dolgot szeretek, és még kevesebbhez értek, panaszkodni viszont elképesztően jól tudok. Az olyan magyar szokás, azt mondják. Sóhajtok. Valamikor a Télapó is egy magyar szokás volt, mégsem hiányzik apám erős keze, a mezítlábas Fecske illata, vagy az az ódon narancssárga sarokülő, undorítóra díszítve a karácsony ünnepéhez közeledve. Cigarettára gyújtok a vásár közepén, hogy elnyomjam a gyomrom egyre hangosabb korgását. Kornélia is pontosan így szeretett enni: egy cigaretta azért, hogy meghozza a kedvet, egy azért, hogy elvegye azt. Huszonnegyedikén lesz már hat éve, hogy üres az ágyam jobb oldala. Karácsonykor elveszíteni a társadat, akinek az életedet köszönhetted... fájdalmas ébredés. – Egy sajtosat szeretnék – hangzik dörmögésem. Az eladó kisasszony ijedt arcából gondolhatom, hogy biztos valami csövesnek néz. Pedig nem vagyok büdös, csak szőrös. Azt mondták az egyik kocsmában valamelyik nap, hogy ma ez a divat. – Köszönöm – már meg sem lepődöm, hogy kettőezer-ötszáz a lángos. Megsózom. Odanyomom a kártyát a terminálhoz, majd keresek egy padot, ahol egyedül ehetek. – A bölcsészeknek könnyű. Évekig piálnak, hogy aztán haszontalankodjanak valami cégnél. Léhűtők! – hangzik el a velem szembeni asztalnál. Én csak hümmögök, mert közbeszólni nem szeretnék. Pedig a bölcsészek nélkül a munkások és a jogászok sem tudnának senkit szidni. Apám – bár közgazdász volt – nem győzött vegzálni azért, mert én történelem–orosz szakon végeztem. Azt mondta, hogy előbbi áltudomány, utóbbi pedig múlandó, akár az előttem gőzölgő lángos. Amit csak azért eszek, mert emlékeztet anyámra, akinél jobb lángost nem sütött senki a világon. – Leülhetünk? – cincog mellettem egy anyuka a kisfia és a gyanúsan méregető kutyája társaságában. Némán biccentek, miközben igyekszem nem rájuk nézni. A kabátzsebemben matatok, amíg nem találok két csokit a zseb mélyén. – Anya, a bácsi miért ilyen szőrös? – Azért kicsim, mert... – nem is figyelek igazán a mondandójára. Mert lusta, mert igénytelen, mert így szereti. E három közül bármit mondhatott az anyuka. De én már nem hallom a magyarázat végét. A félig megrágott lángosom ott hűl ki az asztalon. Az anyuka előtt a két csoki és egy sebtében odafirkantott „Boldog karácsonyt!” cetli. Öt éve, hogy szenteste előtt három nappal, öt óra öt perckor elindulok lángost enni. Öt éve, hogy szenteste előtt három nappal odaül az asztalomhoz a nő, a gyermek és a kutyája. Öt éve, hogy szenteste előtt három nappal elaludt a lányom, és pont ennyi ideje menekülök saját magam elől. Talán majd jövőre.
