A mi fiaink – A Magyar Labdarúgás Napja alkalmából

Épphogy véget értek a Nemzetek Ligája csoportkörei, de már a világbajnoki selejtezőkön agyal a futballvilág apraja-nagyja.  A sportág rajongói és szakértői az elmúlt hetek, hónapok mérkőzéseit és eseményeit elemzik, illetve a világbajnoki selejtezők lehetséges variációit vázolják fel. Mindig történik valami a nagyvilágban, de november 25-én foglalkozzunk kicsit csak a magyar focival, hiszen ma van a Magyar Labdarúgás Napja. 

A focit lehet szeretni, vagy nem szeretni, de nem igen lehet figyelmen kívül hagyni. A legnépszerűbb sportág, milliárdos iparág, szórakozási forma, életérzés és közösségteremtő erő. Kis hazánk is nagy lelkesedéssel veti bele magát ebbe a pörgős, pattogó világba, aminek főszereplői a játékosok, a „mi fiaink” és szurkolóik, a „büszke szülők”. 

Tudom, szokatlan értelmezés, de találó. Adott egy csapatnyi fiatal, akik önmagukon túl a lelátó embereinek is szeretnének bizonyítani. Ha ez sikerül, büszkén, emelt fejjel járhatnak közöttük. Ha nem, szégyenkezve, lehajtott fejjel hagyják el a pályát. A szurkolók pedig, mint hangoskodó „sportszülők” kiabálnak a pálya széléről. Biztatják „fiaikat”, kéretlen tanácsokat osztogatnak, az ellenfelet vagy a bírót szidják. Elfogultan dicsérnek és (néha) túl sokat követelnek.

Történjék azonban bármi, ez a nagy „család” összetart.

Vegyük hát elő a fotóalbumot, és nézzük meg, hogy rúgták a bőrt régen!

Az első lépések – Amatőrökből profik

Képzeletbeli albumunk első képei fekete-fehérek és fakók, mint a sokat használt focilabda. Magát a magyar foci létezését a diplomata Esterházy Miksának köszönhetjük, aki londoni szolgálata alatt ismerkedett meg a sportággal, és tevékeny részt vállalt meghonosításában. Az első években még természetesen minden gyerek(stoplis)cipőben járt. A játékosok a munkásosztályból érkeztek, a szabályokat nem ismerték, a sportot csak amatőr szinten űzték. A magyar foci hivatalos kezdete 1896 decembere, amikor a focista jelölt atléták és tornászok megismerték a szabályokat. Első hivatalos mérkőzésünk 1902. október 12-ére datálható, mikor az osztrákokkal csaptunk össze… és kaptunk ki 5-0-ra. 1903 áprilisában viszont már a magyar csapat nyert 2-1-re a csehek ellen. A sportra ráérezve szép lassan fejlődni kezdtünk, míg el nem értük a profi szintet és méltó ellenféllé váltunk a többi csapat számára. Mai fejjel nehéz elhinni, de volt idő, mikor 13-1-re győztük le a franciákat. 

A formálódó nemzetközi bajnokságokon is részt vettünk, többször szép helyezéseket is elértünk. A ‘34-es világbajnokságról negyeddöntősként, 4 évvel később ezüstérmesként távoztunk, de mint sok mindenbe akkortájt, ebbe is belerondított a II. világháború. Érdekesség, hogy ‘39 augusztusában jó barátaink, a lengyelek velünk játszották lerohanásuk előtti és hosszú ideig utolsó meccsüket.

A legendás Aranycsapat

A háború idejéről inkább ne is beszéljünk, az utána következő időszakról viszont sokat és még többet. A nehéz évek után aranykor kopogtatott a válogatott kapuján (már nem a hálós kapuján). A játékosok magával ragadó lendületük és szinte 100%-os eredményességük miatt mérkőzéseik nagyját megnyerték. A kor neves játékosaihoz Szuszához és Deákhoz harmadik Ferencként csatlakozott Puskás Öcsi, aki 1945-től erősítette a válogatottat, később pedig annak kapitánya is lett. Az 1949 és 1956 közötti garnitúrát a fentiek miatt szokás „Az Aranycsapatként” is emlegetni, hiszen Puskás mellett Hidegkuti Nándor, Bozsik József és a többi tehetséges labdarúgó olyan dolgokat értek el, amiket azóta egyik másik válogatott sem. 

1952-ben megnyerték a Helsinki Olimpiát, egy évvel később pedig sor került az évszázad mérkőzésére, a londoni Wembley Stadionban rendezett magyar-angol összecsapásra. A britek előzőleg nem izgultak, komótosan kavargatták teájukat, ám félúton megállt az a kanál, látva a magyarok irányítását.

Az eredményt minden magyar ismeri: 6:3. Első alkalommal győzetett le az angol válogatott saját otthonában, a szigetországon kívülről érkező csapat ellen. Mindez 1953. november 25-én történt. Így félidőnél járva megsúgom, ezért ünnepeljük a magyar futballt ezen a napon.

Fél évvel később egyébként sor került a visszavágóra is. Az eredményről pedig szóljon az elhíresült mondás: „az angolok egy hétre jöttek, és hét-eggyel mentek”. Utolsó nagy eredményünk az 1954-es svájci világbajnoki ezüstérem, mely mai napig az egyik legfájóbb pillanata a magyar futball történetének, Puskás sokat vitatott, akár győzelmet is érő „lesgólja” miatt. A csapatnak végül ‘56 vetett véget. A sikertelen forradalmat követően több Aranycsapat – tag is emigrált.

Az ezüstkor és a lassú lejtmenet

Az élet persze ment tovább és - habár megéreztük elvesztett klasszisaink hiányát - képesek voltunk nélkülük is eredményesek lenni. Igaz, ehhez kellett némi idő és friss játékos. Puskás után Albert Flórián lett a válogatott új büszkesége, aki később egyedüli magyarként nyert Aranylabdát. 1964-ben bronzérmet szereztünk az akkor még újdonságnak számító Európa-bajnokságon, és további két olimpián is sikerült győzedelmeskednünk (1964 Tokió, 1968 Mexikó). A világbajnokság azonban már nem ment úgy, mint régen. ‘62-ben és ‘66-ban is hazamentünk a csoportmérkőzések után. 

A ‘70-es évektől aztán borús és egyre sötétebb időszak köszöntött a magyar focira. A világ- és Európa-bajnokságokra már csak elvétve jutottunk ki, és akkor sem alkottunk maradandót. Utoljára ‘86-ban álltunk pályára kontinensközi tornán, akkor is csúfos kudarcot vallottunk. A rendszer, melyben a foci éveken át virágzott elavult, míg a világ túllépett rajta és lehagyta. 

A dolgokat aztán a rendszerváltás rázta fel. A magyar foci újra nyitott a nyugati technikák, módszerek felé, és az addig belföldi csapatokhoz láncolt tehetségek külföldi klubokhoz igazolhattak. A jó dolgokat pedig ezzel fel is soroltuk. Míg külföldön a futball komoly és fejlett iparág lett, addig az egy helyben toporgó magyar foci néha még labdát sem talált az edzésekhez(!). „Fiaink” hiába voltak tehetségesek, nem voltak képesek kijutni egy EB-re sem, nemhogy világbajnokságra. A reménysugár persze fel-felragyogott, de rendszerint hamar ki is hunyt. Míg ‘98-ban majdnem EB résztvevők lettük, addig ‘99-ben ikszeltünk egy amatőr(!) csapattal Liechtensteinben. Ebben a gyászos helyzetben jött a felismerés: kinti segítségre lesz szükségünk. A válogatott kispadján ezután egymást követték a külföldről származó vagy ott dolgozó szakemberek, és szép lassan (sport)gatyába rázták a focit.

Talpra Magyar(foci)

A közelmúlt eseményeit mindenki jól ismeri, még az is, aki nem szereti a focit. A focikedvelők mindenkinek teletömik vele a fejét. 2016-ban 44 év után ismét kijutottunk az EB-re Bernd Storck irányítása alatt. Dzsudzsák Balázs, Gera Zoltán és a többiek legyőzték az osztrákokat, és döntetlent játszottak Izland és Portugália ellen, ami a szurkolókat elismerésre, Ronaldót pedig jobbára dühös csárdásra bírta. Belgium ellen kikaptunk ugyan, de visszakerültünk a fősodorba. 4 évvel később már az EB halálcsoportjában mérkőztünk meg és álltunk helyt Franciaország, Portugália és Németország kaszáshármasával szemben. Az utolsó pillanatban ugyan elestünk, de volt, ami kárpótoljon.  

A Nemzetek Ligájában szép lassan csatlakoztunk az Európai válogatottak élvonalához, a legfelsőbb divízióba, ahol az Aranycsapat emléke előtt tisztelegve egy döntetlen után 4-0-ra legyőztük Angliát, tekintélyünket növelve, az angol szurkolók szimpátiáját csökkentve. 

Oly sok év után végre kijelenthetjük, a magyar futball még, ha nem is tökéletes állapotban, de köszöni szépen jól van.

A válogatott ma is tele van olyan tehetséges játékosokkal, mint Gulácsi Péter, Sallai Roland, Varga Barnabás és mindenki kedvence, Szoboszlai Dominik. A nagymester Marco Rossi irányítja őket, összesítésben 32. helyen áll a FIFA világranglistán válogattunk. A világ ma már figyel ránk, az ellenfelek tisztelnek és készülnek ellenünk, mi, szurkolók pedig örömmel ülünk a lelátóra vagy a tévé elé, hogy támogassuk „fiainkat”. 

Mivel lassan hosszabbításnál jár a cikk, már csak a jövőről beszéljünk! Az MLSZ szemtelenül részletes adatai szerint 999 meccsnél járunk, tehát közeledik az ezredik(!) csata, amit a Nemzetek Ligája divíziójában maradásért fogunk megvívni a törökökkel. Emellett érdemes a VB-re is figyelni, hiszen decemberben sorsolják ki a selejtezők csoportjait, tehát szintén márciustól (megint) kísérletet teszünk arra, hogy 50 év után ismét a világ nagy, műfüvespályáján cselezhessünk. Teendőből tehát bőven akad, „fiaink” pedig erősek és kitartóak. Azonban szükségük van ránk, a szurkolóikra. A mi feladatunk, ahogy eddig is és ezután is a támogatás lesz, és a bizakodás, hogy szép eredményeket érnek el. Hiszen mi mást kívánhatna egy szülő a gyermekének, mint sok sikert?

Grafika: Gálfalvi Erika