A költészet napja: írás-előadás, írás-törlés
A költészet napjára minden “valamirevaló” kulturális intézmény programokat szervez: felolvasások, könyvbemutatók, színházi előadások, megemlékezések vannak szerte az országban. Ezek egyértelműen mind a költészetről szólnak. Vagyis inkább a költészet egyik oldaláról: az iskolában tanult irányzatokról, nagynevű költőkről, fontos történelmi eseményekről.
Azonban a költészetnek van egy másik oldala is: egy szabadabb és újabb.
Ez az oldal nem intézményesített, bár lehet, hogy ez csak átmeneti állapot. Itt találhatjuk az ismeretlen műfajokat, mint a slam- és erasure poetryt.
Az 1980-as években egy bizonyos Marc Kelly Smith versfelolvasásokat tartott a barátainak és ezzel megkezdődött a slam poetry története. A slam nagyon képlékeny, képes a folyamatos megújulásra, ez viszont azzal jár, hogy minden alkalommal meg is kell határoznia magát. Az erre tett kísérletek általában sikertelenek a műfaj sokszínűsége és kötetlensége miatt.
A változtatások ellenére a legtöbb slam alkotásban közös a kötetlen téma és forma. A versek nagyon gyakran valamilyen aktuálpolitikai kérdést tárgyalnak, amiről az előadók minden öncenzúra nélkül beszélnek. A slam poetry-ben az önkifejezés és a szólásszabadság nagy szerepet kap, talán ezért maradt a népszerűsége ellenére is „underground” műfaj.
A verseknek általában nincs zenei alapja és így nincs állandó üteme sem. A legtöbb slammer (slam poetry-t író/költő) azt vallja, hogy a versek előadva váltják ki a legnagyobb hatást. Sokan le szokták írni előre a vers szövegét, de a tényleges alkotás az előadáson keresztül kel életre.
A slam poetry a 2000-es évek elején érkezett Magyarországra. Legelőször Budapesten akadtak művelői, aztán a nagyobb vidéki városokban is elterjedt és végül 2014 környékén került be a köztudatba. A pécsi slammerek szerencséjére itt is elkezdődött a szervezkedés és 2009 óta működik a Pécsi Sopianae Slam Poetry Klub.
Több helyen is tartottak összejöveteleket, jelenleg a Művészetek és Irodalom Házában kerülnek megrendezésre a versenyek.
A slam versenyek kezdése az open mic, amikor bárki felmehet a színpadra és előadhat. Ez leginkább egy “gyülekező idő”, gyakorlás a versenyzőknek. Ezután jön a showcase, egy fél órás előadás, amit egy ismertebb vendégelőadó tart. Majd következhetnek a versenyzők. Bárki nevezhet, a lényeg, hogy kapcsolódjon a tematikához és 3 perc 15 másodperc alatt elő tudja adni a versét. Az öttagú zsűriből négy poszt általában előre foglalt, de az ötödik tag a közönség soraiból kerül ki. A zsűri pontokat ad, leginkább tetszés vagy nemtetszés alapján, de plusz pontokat lehet szerezni, ha valaki fejből mondja a versét.
Grafika: Szabó Dalma
A másik szokatlan versfajta az erasure poetry (magyarul talált költészet). A 20. században jelent meg, a dadaizmus kedvelt alkotási formája volt. Marcel Duchamp (Forrás c. piszoárjával hasonló kérdéseket vet fel), Kurt Schwitters, valamint a beatköltők írtak talált verseket.
Az erasure poetry lényege, hogy a költő kiválaszt egy szöveget vagy újságcikket, amiből valamilyen formában kitörli a szavak többségét. A még látható szavakat összeolvasva pedig megkapja magát a verset.
Az erasure poetry formája és verselése nagyon sokszínű. A versek szólhatnak prózában vagy rímelhetnek, a szavak sorokba rendeződhetnek vagy állhatnak össze-vissza, a fontos szavak be lehetnek karikázva vagy a lényegtelen rész ki lehet húzva. A külsőségeken kívül az új mű tartalma is egyéni lesz, hiszen minden szerző más szavakat hagy meg. A 20. században ennek a fajta költészetnek – a dadaizmussal együtt – az volt a célja, hogy feszegesse a művészet határait. A költészet legalapvetőbb hozzátevőit kérdőjelezték meg.
Ki a szerző? Ez egyáltalán írás? Van-e benne szándék? Hol van az a határ, ahol egy szöveget már vagy még nem tekintünk költészetnek?
Ezeket a kérdéseket azt hiszem máig sem sikerült eldönteni, viszont az erasure poetry már egy második „korszakát” éli. A hangsúly már nem a nyomtatott szövegeken van, a szerzők az online oldalakon megjelenő posztokat használják fel a verseikhez. Az erasure poetry-t gyakran parodizálásra használják, a kifigurázást a szerző saját szavaival teszik még sértőbbé. Sokszor találkozhatunk olyan talált versekkel is, amiknek a lényege a szép látszat, virágokkal vagy homokkal törlik ki a felesleges szavakat és az üzenet valamilyen közhely.
Azonban van az erasure poetry-nek egy olyan vonala is, ami sokkal komolyabban veszi a szövegeket, a jelentést és lényegében saját magát. Az itt alkotók szerint vannak olyan versek, amik együttműködnek az eredeti szöveggel, közösen mondanak el valamit és vannak olyan versek, amik ellentétben állnak az kiindulási szövegükkel, feszültség van a kettő között.
Ezek a versek általában valamilyen politikai témáról vagy társadalmi problémáról szólnak.
Már maga a szöveg részeinek a kitörlése is szimbolikus jelentéssel bír: mutatja, hogy vannak dolgok, amiket el akarunk felejteni, ki akarunk törölni az emlékezetünkből és lehetnek olyanok, amik nagyon is érintenének minket, még sincs róluk fogalmunk.
Az erasure poetry komolyabb (közköltészetibb) változatai nagyon is jelentős alapszövegeket használnak fel: az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot, fenyegető üzeneteket, katonai jelentéseket vagy holokausztírók könyveit.
A slam poetry és az erasure poetry megmutatja, hogy a költészet szólhat aktuális, megosztó, fájdalmas témákról is. Megmutatja, hogy a költők nem kétszázaddal előttünk élt alakok, hanem a kortársaink vagy akár ismerőseink. Megmutatja, hogy a költészetben mennyi lehetőség van és mennyi minden fér bele a kereteibe.
Hogy nem csak egyféle, kanonizált költészetet ünnepelhetünk, hanem minden vérmérsékletű, verselésű s témájú alkotást.
