A gyermekklinika szájharmonikása
2022.08.24.
A Nevetnikék Alapítvány egy független szervezet, mely kitartóan munkálkodik a kórházban betegeskedő kisgyermekek körülményeinek jobbá tételén. Az elmúlt időszakban sokan az Otthont a Nevetnikéknek kampány kapcsán hallhattak róluk, ugyanis állandó székhelyük elvesztése és az új ház megvételére irányuló adománygyűjtés lett számukra az elmúlt hónapok legsürgetőbb problémája. Ezt a témát is érintve beszélgettem Kemény Viktor nagykövettel önkéntes tevékenységéről.
Mikor és hogyan kerültél először kapcsolatba a Nevetnikék Alapítvánnyal?
2018 őszén éppen Budapesten látogattam meg a családomat és a barátaimat. Egy villamoson teljesen véletlenül leültem egy gitáros lány mellé, akiről később kiderült, hogy Kőműves Glória, az alapítvány vezetője. Beszélgetésbe elegyedtünk, mesélt a kórházi önkéntesekről, és említette, hogy a pszichológiai gyakorlatomat náluk is el tudom végezni. Én pedig megragadtam a lehetőséget.
Akkoriban párokban jártunk a kórházak gyermekosztályaira 2 órás élményfoglalkozásokat tartani – ami egy nagyon szép szó arra, hogy igazából báboztunk nekik, társasjátékokat játszottunk, vicceket meséltünk és hasonlók.
Ezt egészen a mester szakig csináltam, de sajnos onnantól a duális képzés miatt már nem tudtam 100%-ig ott lenni fejben. A kihagyásom után már nagykövetként kerültem vissza az alapítványhoz, az Otthont a Nevetnikéknek kampány keretében.
Mi a személyes célkitűzésed az alapítvány tevékenységein belül?
Túl nagy ambícióim nincsenek az alapítványon belül, csak szeretném minél több ideig csinálni, azt, amit eddig is, és minél több új önkéntesnek segíteni, hogy ők is érezhessék, mennyire jó és fontos a tevékenységünk.
Mi ragadott meg téged leginkább az alapítvány működésében?
A közvetlenség.
A Nevetnikék tényleg olyan, mint egy nagy család. Nem mondhatom azt, hogy mindenki ismer mindenkit, mert ahhoz már szerencsére túl sokan vagyunk, de azért valamilyen módon mindenki kötődik a másikhoz. Folyamatosan fenntartjuk egymással a kapcsolatot, és érezhetően működnek köztünk az energiák.
Mi a legszebb emléked, élményed önkéntesként?
Szerencsére elég sok van, de talán azt emelném ki, amikor egy nagyon pici kisbabához mentünk, akit sajnos nem látogattak a szülei. Az önkéntespárommal bementünk hozzá, Boci,boci tarkát és hasonló gyermekdalokat játszottam neki a szájharmonikámon, ő pedig elmosolyodott.
Ez egy nagyon aranyos pillanat volt, és nekem nagyon sokat jelentett. A szobában voltak akkor más gyermekek és a szüleik is, akik szintén nagyon élvezték a bohóckodásom. Talán egyedül a főnővér volt kicsit zsémbesebb, de a végére ő is megenyhült.
Eddigi tevékenységed során akadtak kritikusabb vagy nehezebben megoldható helyzetek?
Az önkénteskedésem során nem volt ilyen.
Nagykövetként viszont rendszeresen szerveztünk adománygyűjtő esteket, és sajnos a kampány során újra és újra szembesültünk azzal, hogy vannak emberek, akik egyszerűen nem értik, hogy ez az egész miről szól.
A koncertek bevételét természetesen adományként használtuk fel, de sokan így is belekötöttek abba, hogy miért kell egyáltalán belépőt fizetni. Ezután már az is baj, hogy miért pont azt a bizonyos házat szeretnénk megvenni, miért nem bérlünk egyet, satöbbi. Szinte minden héten kellett szerkesztenünk egy újabb gyakori kérdések rovatot, hogy mindenkinek tiszta legyen minden.
Az Otthont a Nevetnikéknek kampány folyamán azt a tanulságot vontam le, hogy sokszor nem engedhetem meg magamnak a félelmeket. Persze ember- és helyfüggő, hogy mennyire lehet pofátlanul adományt gyűjteni, de ez nem rólam szólt, ezért néha túl kellett tolni.
Aki nem érti, az valószínűleg amúgy sem adott volna, viszont lehet, hogy valakit pont ez a túlzott vicceskedés győzött meg.
Az ésatöbbi egyik rendezvényén is jelen voltatok. Ez egy spontán ötletként indult, vagy előre megfogalmazott cél volt az egyetemisták bevonása?
Valamennyire mindkettő. Az adott volt, hogy az egyetemistákat is el kell érjük, hiszen az alapítvány tagjai többségében egyetemisták, legalábbis az egyetemi toborzókon csatlakoztak hozzánk.
Persze nincsen diszkrimináció, akad közöttünk vízszerelő is, de természetesen először mindannyian a saját közegünket próbáltuk elérni.
Az ésatöbbi csapatával való együttműködés viszont nagyjából spontán ötlet volt, ugyanis Hajdú Virág nagykövet közelebbről ismeri a szervezőket, és igazából már nem is emlékszem, melyik oldal vetette fel, de beletettünk egy csomó energiát, ami számunkra meglepő eredményt hozott. Nem gondoltuk volna, hogy a nagyrészt kollégisták ennyit megengedhetnek maguknak, mégis összejött közel 100 ezer forint adomány. Sok kicsi sokra megy.
Azt tudjuk, hogy nagyon jól zenélsz, ezt az ésatöbbi eseményén is megmutattad, de ha jól tudom, zeneterapeuta is vagy. Milyen tapasztalataid vannak eddig ezen a területen?
Zeneterapeutának tanulok, úgyhogy eddig csupán félhivatalos tapasztalatokat gyűjtöttem, a tanulmányaimat viszont nagyon jól tudom kamatoztatni az alapítványnál.
Rengeteg zenés foglalkozást tartunk, és ezeken mindig azt tapasztaltam, hogy a zenének nagyon nagy ereje van: egyrészt mindenkit boldoggá tesz, másrészt összekovácsolja az embereket.
A Nevetnikéknél folytatott tevékenységed során gazdagodtál olyan tapasztalatokkal, élményekkel, amiket véleményed szerint máshol nem szerezhettél volna meg ilyen formában?
Szerintem csak olyannal. Sok jótékonysági szervezetnél megfordultam már, és persze, mindenki kedves és a jó célért küzd, de a Nevetnikéknél egyedülálló, hogy annyi workshopon és önkéntesképzésen vehettem részt, hogy az szinte már fárasztó. Viszont ezeken a programokon kovácsolódik össze igazán a csapat – folyamatosan tanulunk egymástól.
Emellett pedig szerintem elég kevés szervezet mondhatja el magáról, hogy tényleg súlyosan beteg gyermekeket tanítanak meg írni, olvasni, számolni vagy akár kottából zenélni. Nagyon sok mindent csinálunk, ami ebben a formában teljesen egyedi.
Kiknek ajánlanád leginkább figyelmébe az alapítvány működését?
Azoknak ajánlanám az önkénteskedést nálunk, akiknek van hetente akár csak 2-3 óra szabad idejük, és ezt azzal szeretnék tölteni, hogy ténylegesen segítenek kisgyerekeknek. Sőt, igazából bárkinek, aki valaha (akár gyerekként) megtapasztalta már a kórházak depresszív légkörét, és ettől megkímélne másokat.
Ajánlom továbbá minden olyan hallgatónak, aki segítő foglalkozást szeretne űzni, mert ez nagyon hasznos tapasztalat arról, hogy milyen megtartani egy olyan embert, aki nagyon rossz lelkiállapotban van.
Sosem vagyunk egyedül, mindig van segítségünk, és mindig van kerete a tevékenységünknek, de akkor sem egyszerű.
Hol látod az alapítvány jövőjét? És hogyan látod a személyes jövődet ezen belül?
Még sokáig tervezek az alapítványnál maradni, sőt, már sok zeneterápiás foglalkozást beígértem nekik.
Én úgy látom, egyre jobban összefonódik a Nevetnikék a pécsi gyermekklinikával, egyre többféle foglalkozásunk van, és remélem, még sokáig, sokaknak tudunk segíteni.
Fotók: Székely Eszter
