„A fejlődés megértése az egyik fő alapja a személyiség megértésének” – Interjú dr. Varró-Horváth Diána Ágnessel, az év oktatójával

2022-ben dr. Varró-Horváth Diána Ágnes, a Pszichológia Intézet Fejlődés- és Klinikai Pszichológia Tanszék adjunktusa, valamint dr. Csibi Norbert, az Újkortörténeti Tanszék adjunktusa kapta az Év Oktatója címet. Interjúmat Varró-Horváth Diánával készítettem, aki azt mondta, ez a legnagyobb elismerés egy tanár számára, hiszen a díjat a hallgatóktól kapja, és ez visszaigazolás arról, hogy a munkájával célt ér. Az OMHV-kérdőívre adott válaszok, reakciók alapján pedig oktatási módszereit is fejleszti.

Milyen érzéssel töltötte el, mikor megtudta, hogy ön nyerte el a díjat?

Először nagyon meglepődtem, mert nem tudtam, hogy van ilyen díj. Azután elfogott az öröm. Főleg azért, mert ez a hallgatók részéről érkező elismerés, azok részéről, akikért itt vagyunk. Az értesítést követően nagyon érdekes érzés volt bemenni az előadásokra, mert úgy éreztem, még nagyobb súlya lett a dolognak. Ezt meg is beszéltem azokkal a hallgatókkal, akiket az előző évben oktattam, megköszönve nekik a pozitív értékeléseiket. Jót nevettünk rajta.

Ugyan az Év Oktatója díjról előtte nem tudott, de az OMHV-kérdőívekből mindig kapott visszajelzést a hallgatóktól. Mennyire jelent ez segítséget a munkája során?

Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Minden évben elolvasom az értékeléseket, és kíváncsian várom azokat a véleményeket, melyekben a hallgatók kifejtik a véleményüket, és nem csak pontokban jelenítik meg értékeléseiket. Próbálom ezek alapján alakítani, fejleszteni az oktatási módszereimet. Például volt olyan mesterszakos előadás, amin az első félévben nem használtam diasort, mert azt gondoltam, hogy szabadabban tudunk együtt gondolkodni, ha az adott témát nem határolják körbe a dián látott fogalmak, gondolatok. Miután több hallgató is visszajelzett, hogy nagyon nehéz volt csak a megadott szakirodalmat használva felkészülnie a vizsgára, be kellett látnom, hogy ez így nem jó. A következő évben már rövid diasorokkal készültem az említett előadásra, amik tartalmazták a témához tartozó legfontosabb fogalmakat, kulcsszavakat. 

A hallgatók név nélkül véleményezik az oktatói munkát. Vannak negatív értékelések is?

Persze, nyilván van olyan visszajelzés is, ami elsőre nem esik jól az embernek.

Érdekesnek tartom az emberi működésben, hogy számos pozitív visszajelzés ellenére is az a néhány ragad meg bennünk leginkább, ami ránk nézve negatív.De azt gondolom, hogy el kell fogadnunk ezeket a véleményeket is.

Tisztában vagyok vele, hogy a fejlődéslélektan nem lehet mindenki számára ugyanolyan kedves, és tudomásul kell vennem azt is, hogy van olyan, aki nem szimpatizál az általam alkalmazott oktatási módszerekkel. Érkezett hozzám olyan visszajelzés is, mely szerint az előadás közben zavaróak lehetnek az elméletek bemutatását megszakító szakmai kitekintések, mivel ezek megnehezítik a nagyobb tematikus egységek megértését. A későbbi előadások felépítésekor ezt is igyekeztem figyelembe venni.

Mennyire látja népszerűnek a fejlődéslélektant akár a diákok körében, akár mint kutatási terület?

Kutatási területként nagyon aktív, és dinamikusan fejlődik, minden nap jelennek meg új kutatások. Pont ezért nagyon könnyen lehet vele dolgozni. Ami az oktatást illeti, azt gondolom, hogy azok számára, akik nem úgy érkeznek hozzánk, hogy kiemelten érdeklődnek a gyerekekkel kapcsolatos témák iránt, azokhoz picit lassabban kerül közel ez a világ. Én először a Fejlődés dinamikus megközelítései kurzus alkalmával találkozom a hallgatókkal, ami azért nehéz, mert a tárgy sok absztrakt elméletet tartalmaz, melyekben a csecsemők gondolkodásáról, érzéseiről gondolkodunk. Nyilván, amíg nem szólalnak meg a csecsemők, sok dolog hipotézis marad. Sokszor azt mondják a hallgatók, hogy egyes elméletek elég távolinak tűnnek, ezért az óráimon arra törekszem, hogy lássák, a fejlődés megértése egyben a személyiség megértésének alapja is.

Láthatjuk általa, hogy honnan indul valaki, mik azok a tényezők, amik születésekor körbeveszik, milyen hatások érik az élete során, és amikor megérkezik egy-egy helyzethez, akkor milyen sokféle keretben tudunk gondolkodni róla.

Hogyan történik a téma feldolgozása?

Inkább a szemináriumon van arra lehetőség, hogy lehorgonyozzuk ezeket az elméleteket. Ilyenkor több szakmai, etikai kérdés is felmerül, amiknek nagyon szoktam örülni, mert akkor már ott tartunk, hogy tényleg a szakmai szempontokat tudjuk bővíteni, nem csak a tárgyi tudást. Egy-egy ilyen kérdés kapcsán kicsit megáll az óra, „lezár” az elmélet, amiről éppen szó volt, és lehetőség nyílik a megvitatásra. A hallgatók elmondhatják, hogy mit gondolnak, hogyan éreznek az adott nehézség kapcsán. Ezekre mindig szívesen szánok időt, és a konstruktív vitát is támogatom (sőt örülök is neki), de azt mindig előre tisztázzuk, hogy ennek mik a keretei.

Kötelező tárgyról van szó, hogy állnak hozzá a hallgatók?

A legérdekesebb az volt, amikor az egyik szeminárium első alkalmán próbáltunk ismerkedni a fejlődéslélektan mélyebb kérdéseivel, és egy hallgató kijelentette, ő csak azért van itt, mert ez az óra kötelező. Azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy valaha gyerekekkel foglalkozzon, és kíváncsian várja, hogy tudok-e valami olyat mondani, ami mentén a gyerekekről érdeklődéssel gondolkodik.

Ezzel magasra tette a mércét számomra, igazi kihívásként éltem meg, hogy kíváncsivá tegyem.

Örültem, hogy fel merte vállalni, hogy ez valami olyan, amit ő nem igazán szeret. A félév végén azt mondta, továbbra sem gondolja, hogy ez az ő pályája, de belátta, hogy a fejlődésszempontú megközelítés a felnőtteknél is jól használható, amit előtte nem így gondolt.

Úgy tűnik, elég közvetlen a kapcsolata a diákjaival. 

Igen. Nagyon korán találkozom a hallgatókkal, már a BA második évfolyamától vannak velük óráim. Sokat is látjuk egymást, a neveket, történeteket is jobban meg tudom így jegyezni, ezáltal ki tud alakulni egy közvetlenebb kapcsolat. Szeretem, ha kérdeznek az órákon, és ha az óra vége felé kialakul egy beszélgetés a kapcsolódó témák mentén. Az anonimitás szigorú szabályát betartva sokszor hozok saját, az adott elméletet jól szemléltető példákat a gyakorlati munka területéről vagy az életemből is.

Szerintem ezek lehetőséget adnak arra is, hogy jobban megismerjük egymást, így a szakmáról is bátrabban mernek kérdezni.

Persze mindeközben a vizsgák nem könnyűek, ezt a hallgatók is mindig elmondják. Ez a nehéz része a dolognak, hogy közben érezzék, ennek a hivatásnak komoly súlya van. Ez nem egy klasszikus értelemben vett barátkozásra nyitott szakma, de azért valahol mégis szükséges, sőt inkább elengedhetetlen feltétele az egymásra hangolódás.

Ha jól tudom, Önnek vannak gyermekei, ezért is tud remek példákat meríteni az életéből.

Igen, két gyermekem van.

A fejlődéslélektan mint háttértudás mennyire volt hatással a gyermeknevelésére? Mennyire érezte tehernek vagy segítségnek ezt a tudást?

Ez nagyon érdekes kérdés. Mikor az első gyerekem született, a nagy lányom, akkor ott elfelejtettem mindent a fejlődéslélektanból. Az első időszakban úgy tűnt, hogy minden tudásom törlődött. Aztán rájöttem, hogy nem tűnt el, csak átalakult.

Elkezdtem észrevenni, hogy nem csak anyai szemmel figyelgettem a kislányom bontakozó fejlődését, hanem egyfajta plusz érdeklődéssel.

Kipróbáltam egy-egy dolgot, mint például az utánzás veleszületettsége: ha kinyújtom a nyelvem, vajon ő is kinyújtja-e a nyelvét. Az is érdekes volt, hogy kíváncsian vártam egy-egy újabb fejlődési szakaszt. A Mahler-i elmélet ismerete az újraközeledés krízise kapcsán például sokat segített, figyeltem, mennyire megy messze vagy marad közel hozzám a gyermekem, figyelgettem, vajon jól csinálom-e, amit csinálok. De aztán rá kellett jönnöm, hiába tudom előre, hogy körülbelül mikor következik egy szakaszváltás, amikor a kistestvére megszületett, nem tudtam rá jobban felkészíteni, mint bárki más. Elindult a dac és az eltávolodás, majd újra meg kellett keresnünk az optimális közelséget egymáshoz. Akkor úgy éreztem, hű, de jó lenne ezt a helyzetet terápiásan nézni, de nem lehet. Tehát a megélés és az érzelmek szintjén abban az időszakban kellett elfogadnom, hogy otthon nem lehet, nem tudok és nem is szabad pszichológusként működni. Bár a gyermeket nem tudtam jobban felkészíteni a szakaszváltásokra, magamat talán igen. Ezeket a példákat gyakran beviszem a szülőknek tartott előadásokra is.

Fontosnak tartja, hogy a szülők birtokában legyen ilyesfajta tudás? Hogy ez ne csak akadémiai szinten létezzen hanem jobban elérhető legyen a szülők számára is?

Igen, és vannak is erre irányuló törekvések. A mostani negyedévesekkel is volt erről szó az órákon, hogy milyen jó lenne az anyaság, szülőség témájával többet foglalkozni. Szakmai oldalról mindenképpen van erre nyitottság. Próbáljuk bevinni ezeket a gondolatokat a közoktatás rendszerébe is, például van olyan gimnázium, ahol az iskolapszichológus segítségével igyekszünk elérni az osztályokat. Közben pedig mégis azt gondolom, hogy ezt a témát nem lehet kötelezővé tenni, hiszen szükséges hozzá az ember belülről eredő kíváncsisága és nyitottsága. Általában véve is ez mondható el szerintem a pszichológiáról. Valamiképpen az is a részét képezi a szakmának, hogy megtaláljuk azt a módot, ahogyan érdekessé lehet tenni a tudományos ismereteket mások, akár a szülők, akár a fiatalok számára.

Ön hogyan kötött ki a fejlődéslélektan tudományánál?

Az egész a gyermekektől indult. Az óvónői hivatás volt az első gondolatom, merthogy szeretem a kicsiket, legfőképpen az óvodás korosztályt. Nagyon eredetinek tartom őket, és szeretem megtapasztalni, hogy mennyire szabad és kreatív a gondolkodásuk. A pszichológia pedig úgy került az érdeklődési körömbe, hogy a gimnáziumban volt lehetőségem fakultáció keretében tanulni róla. Az órákat Láng András tartotta, és olyan elhivatottsággal, lelkesedéssel tudott róla beszélni, hogy végül abból a csoportból többen is ezt a hivatást választottuk. Abban sosem volt kétség bennem, hogy a gyermek vagy a felnőtt része érdekel jobban a pszichológiának.

Hogy jött a kutatói pálya? Hogy döntötte el, hogy tanítani is szeretne? Volt eredetileg ilyen célja, vagy véletlen alakult így?

Miután 2009-ben befejeztem az alapképzést, beadtam a jelentkezésemet egy gyakorlati állásra és a PhD-ra is. A PhD logikus lépésnek tűnt, mert a szakdolgozatomat egy olyan érdekes és újszerű témában írtam, amit jól lehetett folytatni. Végül a munka egyik részét sem sikerült elengednem. A gyakorlat területén félállásban iskolapszichológusi feladatokat láttam el egy kolléga mentorálása mellett, közben az idő nagyobb részében a doktori tanulmányaimat folytattam, ami kötelező oktatási gyakorlattal is együtt járt. A PhD elvégzése után a klinikai szakképzés felé irányult az érdeklődésem. A klinikus szakvizsgát követően kaptam felkérést az oktatói tevékenységre. Nagyon örültem neki, hogy lehetőséget láttak bennem ezen a téren. 

Ezek szerint Pécsett végezte el az egyetemet?

Így van. Itt vagyok az egyetemen 2004 óta, és nagyon szeretem ezt a légkört.

Elfogult is vagyok, és a kötődésem is erős a Pszichológia Intézet irányába.

Talán ebből is ered a közvetlenebb kapcsolatom a hallgatókkal, hiszen élénken emlékszem arra, hogy milyen volt itt tanulni. 

Ha itt végzett, biztos van olyan professzor, aki tanította Önt, most azonban kollegákként dolgoznak együtt. Milyen volt az integrálódás a munkaközösségbe?

Nagyon sokan tanítottak azok közül, akikkel most együtt dolgozom. Nagy álmom volt, hogy a Fejlődéspszichológiai Tanszéken dolgozhassak, így mikor erre lehetőség adódott, az nagy öröm volt. Az első két évben mindig egyfajta rácsodálkozással vettem részt az intézeti értekezleteken, hogy nekem is rálátásom lehet a belső folyamatokra, szakmai tevékenységekre. Kívülről ugyan soha nem éreztették velem, hogy nem partnerként tekintenének rám, belül mégis ambivalens volt a viszonyom az új helyzettel. Nem volt könnyű a hallgatói szerepből átbillenni. Azóta is azt érzem, hogy ez egy folyamat, amiben szépen lassan meg kell érni az oktatói szerepkörre.

Szerencsém van, mert a tanszék, illetve az egész intézet nagyon családias. Jó hangulatú, konstruktív munka folyik ott, amibe könnyű bekapcsolódni.

A jövőben is szívesen marad a tanításnál, vagy más tervei vannak?

Egyelőre azt gondolom, marad ez a felállás, hogy oktatok, a gyakorlat terén pedig szülőkonzultációkat folytatok, melynek keretében a szülőket segítem a gyermeknevelés számukra kritikus kérdéseiben. Egyéni terápiákat sajnos most nem tudok vállalni, mert nem szeretnék csalódást okozni a hozzám járó gyerekeknek azzal, hogy figyelemben és esetleg időben sem tudok jelen lenni a közös munkában. Ez az oktatói díj ráadásul adott egy újabb lendületet. A kutatói munka is újra kezd előtérbe kerülni az életemben. Talán ez volt az a szakmai rész, ami a gyermekeim születését követően a leginkább háttérbe szorult.

Rengeteg új perspektívát, lehetőséget látok benne, és vannak érdeklődő hallgatók is, akikkel inspiratív módon tudunk együttműködni.

Az elkövetkező időszakban ettől a munkától várok egy picit nagyobb lendületet. Egyelőre annyira pezseg itt minden, hogy nem mondhatom, hogy a kiégés veszélye fenyegetne. A hallgatóknak pedig ezen a fórumon is szeretném újra megköszönni az elismerést!