1899: a sorozat, aminek – látszólag – semmi köze ahhoz, amit a címe alapján gondolnál
Nehéz eldönteni, hogy a Netflix legújabb top 10-es sorozatának a hangzása vagy a látványvilága lenyűgözőbb-e, mindenesetre a nyolcrészes első évad egyértelműen egy minden érzékszervet maximálisan lekötő keszekuszaság, ahol senki és semmi nem az, mint aminek elsőre látszik. A kosztümös történelmi sorozatnak induló, rejtélyes elemekkel dúsított első rész után a sötét hangulatú epizódok itt-ott thrillerbe csapnak át, csak hogy a nyolcadik rész végére egy egészen más műfajba (spoiler alert), a sci-fi világába érkezzünk meg. De a skandináv krimik korában mit is várhatnánk a meglehetősen északias nevű német szerzőpárostól, Jantje Friesétől és Baran bo Odartól… oké, őszinte leszek, nem ezt.
Az első epizódban kibontakozó alaptörténet kísértetiesen hasonlít a Titanicra – meg egy pillanatban a Harry Potter első részére (aki mindkettőt látta: ugye ti is vártátok, hogy Krester a nagy bekiabálása után elájulva összeesik?) –,
de a sorozat helyszínét adó hajó neve még ennél is árulkodóbb: a Kerberos szereplőgárdánkat valóban sok tekintetben a pokol kapujára emlékeztetheti.
Pedig eredetileg éppen az ellenkezőjét várta tőle az a több mint 1400 utas, aki az Óvilágot és vele együtt sötét múltját is maga mögött hagyva igyekszik az Egyesült Államok felé, hogy új életet kezdjen az ígéret földjén. A Titanichoz hasonlóan a gazdag utasok itt is a fedélzeti kabinok és a társalgó pompáit élvezhetik a hosszú út során, miközben a lenézett, szegény és koszos pórnép mindenkitől elzárva, szinte titokban éli mindennapjait a hajó fenekén. Ennél lejjebb már csak a kazánház fűtői vannak, akikkel a változatosság kedvéért szintén megismerkedünk.
És ha már változatosságról és hangzásról beszéltem, a sorozat egyik legkülönlegesebb vonását is megtapasztalhatjuk mindjárt az első részben, amiért mindenkinek erősen ajánlom, hogy szinkron helyett felirattal nézze: ugyanis főbb szereplőink mindegyike más-más országból származik, és mindvégig csak az anyanyelvükön beszélnek. Ettől az egésznek kissé Bábel tornya hangulata lesz, főleg az évad második felére, amivel a készítők csak tovább fokozzák a feszültséget, nem beszélve a történet érthetetlenségéről –
a néző néha pont annyira érti, mi történik, amennyire a spanyol, francia, lengyel, dán és japán szereplők egymás kommunikációját.
De az 1899 éppen ettől különleges és tartja fenn az érdeklődést, amire egyébként szüksége is van, mert a cselekmény olyan lassan bontakozik ki, hogy a hozzám hasonló Z generációs, Marvel-filmeken szocializálódott, pörgésre és gyors válaszokra vágyó nézőket máshogy biztosan nem tartotta volna meg. Így viszont nemcsak, hogy a képernyő elé szegezett, de másra figyelni sem volt időm, különben még arról a kevés információról is lemaradok, amit a készítők legalább megosztanak velünk.
Ami egyébként valóban nem túl sok, és éppen ezért addiktív ez a sorozat: minél többet nézed, annál többet akarsz tudni, miközben annál kevesebbet értesz, és minden egyes csavarral csak jobban összezavarodsz. Még abban sem lehetsz biztos az évad végére, ami elsőre teljesen nyilvánvalónak tűnt, például hogy a központi szereplő, Maura Franklin (Emily Beecham) egyértelműen pozitív karakter-e.
Az angol doktornő, akit elsőként ismerünk meg, a sötét múltjából kiragadott képkockák alapján inkább a történet áldozatának tűnik, akivel könnyedén együtt lehet érezni, és az utolsó pillanatig aggódhatunk érte, az alkotók mégis elérik, hogy a végén már abban se legyünk biztosak, nem éppen ő a főgonosz. Igaz ez – bár éppen fordítva – az általam első pillanattól negatív főszereplőként azonosított Daniel Solace-re (Aneurin Barnard) is, aki sötét tekintetével, misztikus megjelenésével és még annál is rejtélyesebb eltűnéseivel tökéletesen hozta a rosszfiúszerepet, az utolsó részekre azonban ez is megkérdőjeleződik. Az egyetlen főszereplő, aki valóban annak tűnik, mint amire az első rész alapján számítottunk (de ennél a sorozatnál hangsúlyozom, tényleg nem lehet tudni), az a hányatott sorsú, komoly traumákkal küzdő kapitány, Eyk Larsen (Andreas Pietschmann), aki pont annyira értetlenül áll az események, mint mi a képernyőnk előtt. Éppen ezért, amikor rejtélyes morzejelek észlelése után bejelenti, hogy a Kerberos nem halad tovább New York felé, hanem letér útjáról, hogy megkeresse a társaság egy másik hajóját, a négy hónapja eltűnt Prometheust, mi is érezzük, hogy ő valami egészen mást remél megtalálni azon a hajón, mint az utaslistán szereplő közel 1500 embert.
Ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amit tényleg senki nem látott jönni.
És ahogyan a szereplők frusztráltsága egyre növekszik, amiért nem értik meg egymást, úgy nő a miénk is, amiért mi az égvilágon semmit nem értünk a történésekből. Az epizódok előrehaladtával pedig a hangulat is egyre inkább komorodik, amire ráerősít az alkotók által választott sötét színvilág – sőt, bizonyos esetekben a teljes sötétség –, és amit csak részben tud feloldani a megdöbbentően oda nem illő, mégis zseniális zenei válogatás, melyet a legnagyobb fordulatok aláfestéseként használnak.
Az 1899 elkényezteti a fülünket, kiváló színészi játékkal és elképesztő fordulatokkal tartja fenn a figyelmünket, miközben felrobbantja az agyunkat az érthetetlen eseményekkel és a kibogozhatatlan háttértörténettel – de pont ettől lesz tökéletes „darálós” sorozat, amit még a vizsgaidőszak folytatása előtt érdemes megnézni. Csak aztán ne rám fogjátok, ha annyira beszippant, hogy nem készül el időben a beadandó.
