„Keresem az új tehetségeket, az új remekműveket. Szerencsére vannak” – Interjú Turczi Istvánnal

Beszélgetés Turczi István József Attila-, Babérkoszorú- és Prima Primissima díjas költő-műfordító egyetemi oktatóval, a Parnasszus költészeti folyóirat és verskiadó alapító főszerkesztőjével. A március 21-én ünnepelt nemzetközi költészet napja kapcsán kerestük fel és kérdeztük kultúráról, verselésről és a fordítás helyzetéről a 21. században.

Lehet fontos a kultúra a hétköznapokban?

A kultúra egy olyan légzőnyílás, amelyen át friss oxigén érkezik az emberek tüdejébe, ami által megújulva, szellemileg és érzelmileg megerősödve vethetik bele magukat a hétköznapok küzdelmeibe. Aki elhasznált levegővel is tud élni, annak persze nem hiányzik a kultúra, jól megvan nélküle.

Elképzelése szerint hogyan tud bevonódni a líra ebbe a hétköznapi kultúrába?

A költészet soha nem volt a tömegek tápláléka. De tegyük hozzá, amióta az elitkultúra és a tömegkultúra minden művészeti ágban ilyen markánsan kettévált, a prózai (tehát novellákon, regényeken felnövő) műveltség ugyanúgy rétegszintűvé zsugorodott, mint a költészet vagy a társművészetek (lásd komolyzene, festészet, tánc stb.). Ugyanakkor valami nem attól lehet fontos, hogy mindenki ismeri, mindenki olvassa vagy nézi, hanem attól, hogy tértől és időtől függetlenül integráns része az emberi alkotó univerzumnak. James Joyce Ulyssesét vagy John Keats Hyperionját ma csak az ínyencek olvassák, mégis kitörölhetetlen helyük van a modern irodalom kincsestárában. A siker kategóriája ezért is megtévesztő egy olyan világban, ahol angol szóval élve a ranking, a bestsellerek, vagyis a toplisták minősítő tényezővé tudnak válni. Még szerencse, hogy lírai toplisták nem készülnek, legalábbis nem tudok róluk.

Elég nevetséges lenne megversenyeztetni Charles Baudelaire, T.S. Eliot vagy Sylvia Plath verseit, itthoni példákkal: Weöres Sándort Babits Mihállyal vagy Kányádi Sándorral összemérni, hogy ki a jobb. Kész harakiri lenne.

Az Ön által szerkesztett Parnasszus kifejezetten egy költészeti folyóirat, hazánkban az egyetlen. Miért tartotta fontosnak, hogy kizárólag költészettel foglalkozó irodalmi folyóirat szülessen?

A 90-es évek elején mentorom és barátom, Vas István költő, műfordító hívta fel a figyelmemet arra, hogy az Újhold köre, és ezen belül is Pilinszky János és Lengyel Balázs kritikusok tervezték egy tisztán költészeti lap elindítását, de végül a terv nem valósult meg. A rendszerváltás után elérkezettnek láttam az időt, hogy az akkori teljes irodalmi élvonal támogatásával (Orbán Ottó, Petri György, Tandori Dezső, Rába György és mások) alapítsak egy ilyen folyóiratot. A költészeti folyóirat azt jelenti egyébként, hogy csak elsőközlésű vers, versfordítás, továbbá líratörténeti vagy költészetesztétikai érvényű esszék, tanulmányok kapnak helyet a lapban. Nincs széppróza, drámaközlés, nincs recenzió és napi kritika. A folyóirat lassan harminc éve bizonyítja életképességét, az idei évtől már évi hat számunk jelenik meg, melyekből kettő mindig világirodalmi szám. Estjeink a kezdetek óta telt házzal futnak, és minden alkalommal hívunk színészt, zenészt, tehát bevonjuk a társművészetek képviselőit is.

Grafika: Rudas-Mekkey Csenge

Sokszor hivatkozik arra, hogy a költészet egy szakma. Mit gondol, milyen társadalmi funkciója van ennek a munkakörnek? Kell hogy legyen ilyen típusú funkciója?

A társadalmi lét olyan, mint a giliszta: ha szikével apró darabokra vágjuk, attól még a különálló részek egy darabig önállóan képesek mozogni tovább.

A kultúra, a művészet, az irodalom, a vers (ez most egy szándékos szűkítés) egymással eredendően összefüggő, mégis önállóan is létező entitások. Bármelyik kulturális területről, művészeti ágról beszélünk, mindegyiknek megvan a maga formanyelve, eszköztára, technéje és aurája. Ami összeköti őket, az az alkotói tehetségben testet öltő esztétikai minőség. Minőséget pedig „szakmai tudás” nélkül csak nagyon kevés számú autodidakta zseni volt képes létrehozni. Egyébként József Attila hívta fel először a figyelmet esztétikai előadásaiban arra, hogy a költészetet ugyanúgy tanulni kell, vannak elsajátítható fogásai, törvényszerűségei és kialakult konvenciói. Gond akkor van, ha ez a megszerzett szakmai tudás nem párosul kellő tehetséggel.

Nemrégiben jelent meg a negyedik monográfia az Ön írói pályafutásáról (Horváth Kornélia: Turczi István költői világa címmel), amiben egy szempontként megvilágítódik a költészetével kapcsolatban a magyar irodalmi hagyományhoz való szoros kötődés. Ön szerint lehetséges a nemzetközi irodalommal hasonlóan szoros viszony ápolása? Szükséges egyáltalán?

Az, hogy mi szükséges, és mi nem, az élet minden területén szabadon eldönthető. Nem fölülről, hanem az egyén önmaga is eldöntheti, hiszen a józan ész, a társadalmi és egyéni tisztesség, valamint a praktikum határozza meg. Minden alkotó embernek előbb-utóbb be kell látnia, hogy nem vele kezdődött a világ, és nem is vele fog véget érni. Ha véget is ér, legfeljebb az ő számára.

Az én írói ars poeticám egyszerű: az irodalom története nem más, mint kézfogások története.

Vagy ha úgy tetszik, magatartások története. Amit írok, az a múltban gyökerezik, és a jelenből táplálkozik. Janus Pannonius, az első európai léptékkel is mérhető költőnk óta minden költő minden verse valamilyen módon egymásból ered, összefüggnek. A magyarság lelkületének lenyomatai és hírvivői akkor is, ha például Pannonius esetében nem magyarul, hanem latinul íródtak.

Sok esetben járja az a mondás, hogy Magyarország 10 évvel le van maradva a nemzetközi viszonyokhoz képest. Fordítások terén érzékelhető bármilyen lemaradás?

Az ún. kis nyelvek, kis kultúrák, mint amilyen a magyar is, a nagyokhoz (angol, francia, német, olasz, spanyol, kínai) képest eleve hátrányban vannak. Nem mi vagyunk a viszonyítási pont, ezért nekünk kell igazodnunk a világszerte elterjedt tendenciákhoz. Ha ismerni akarjuk, mi történik az USA vagy Spanyolország kultúrájában, el kell juttatni a magyar közönséghez a nagy kultúrák nagy alkotásait. Ez a kényszerhelyzet szülte, hogy a fordításirodalmunk igen gazdag és szerteágazó. Nagyszerű fordítóink voltak és vannak, nem csoda, hogy a világirodalom örökbecsű alkotásait szélesebb közönségrétegek is ismerik. Sőt, a nyelvi avulás miatt eljutottunk odáig, hogy bizonyos klasszikusok újrafordítása is napirendre került (Shakespeare, Tolsztoj, Molière, Steinbeck stb.).

A fordítás az írói létnek milyen mértékben természetes velejárója?

Ez a megválaszolhatatlan kérdések közé tartozik. Én csak a magam gyakorlatáról beszélhetek. Öt eltérő kultúra irodalmát fordítom már több mint három évtizede: angol-amerikai, skót, finn, ausztrál és izraeli. Regényeket és verseket egyaránt. Húsz körül jár az e tárgyban megjelent könyveim száma. Pályám elején még volt, amit pénzért fordítottam, ma már csak azt, amit igazán fontosnak tartok. Válogatok. És keresem az új tehetségeket, az új remekműveket. Szerencsére vannak.

Ajánlaná a fordítást pályakezdők számára gyakorlásként?

Pályakezdők számára sok mindent ajánlanék és ajánlok is folyamatosan. Kreatívírás-csoportjaim vannak, az egyetemen is ezt tanítom, és járnak hozzám magántanítványok az ország minden részéről. Pécsről is.

Első helyen az olvasást ajánlom, de azt melegen, mindenkinek.

Nálam tíz éve minden hónapban új regény kerül terítékre, amit elemzünk, referátum készül róla, és hívószó alapján írnak hozzá verset, kisprózát, blogot, esszét. Az olvasás minden tájékozódás és minden műveltség alapja. Nem lehet megspórolni, hiába mondják mostanában, hogy „olvasni nem szexi”.