Két esernyő

Átficánkoltuk magunkat a körülöttünk állók tömegén, és leugrottunk a peronra. Hyde Park Corner Hyde Park Corner Hyde Park Corner olvastam lépésenként a fehér alapon kék betűket a fejünk fölött. Amikor először érkeztem Londonba, aggódtam, hogy el fogok tévedni a föld alatti állomások, mozgólépcsők és morajló emberek kavalkádjában. Akkor egy ismerősöm azt mondta, Londonban nem lehet eltévedni a metrón.

Nagyon hülyének kellene lenned ahhoz, hogy eltévedj – mondta – minden ki van írva. A közigazgatásban azt gondolják, mind ostobák vagyunk, ezért lépésenként ki van táblázva minden. És ha esetleg nem tudsz olvasni, még a hangosbemondóban is bemondják az állomásokat.  


– Ez a főkapu – mondta Kobalt, ahogy felbukkantunk az aluljáró félhomályából. Nem mintha eltéveszthettem volna, a ión oszlopok és a hatalmas kocsibejáró árulkodón tornyosult fölénk.   Elindultunk a sétányon a Szerpentin tó felé. Körben a fák levelei halkan surrogtak, ahogy mosta őket a júniusi eső. A friss lombok üdék voltak és élénkzöldek.

– Éjszakánként járkálsz a lakásban – szólalt meg Kobalt – fel és alá sétálsz, mintha várnál valamire és közben alszol.
Megdöbbentem.
– Valóban?  
– Valóban. Néha felkelsz éjszaka, felveszed a kabátodat, és a bejárati ajtóhoz mész. Ott megállsz. Megfordulsz és visszajössz. Megállsz az ágy mellett, de nem fekszel le, csak nézel magad elé. Újra megfordulsz és az ajtóhoz mész. Neki-neki ütközöl a bútoroknak. Néha beszélsz…
– Mit szoktam mondani?
A fejét rázta.
– Nem értem. Magyarul beszélsz.

A szokatlanul sok zöldet nézve a szemem káprázni kezdett. Ázott föld illata áradt szét a parkban. A hajunk addigra teljesen átnedvesedett és a fejünkhöz tapadt. Ahogy elhaladtunk a járókelők mellett beszédfoszlányok értek utol minket, egyébként csendben sétáltunk. A lépéseimet észrevétlenül Kobaltéhoz igazítottam.
– Honvágyad van? – kérdezte.

– Lehet – mondtam.


Végre megláttuk a Szerpentin hidat. Kobalt előreszaladt. Utána futottam, az izmaim belefeszültek az erőlködésbe, átizzadtam a kabát alatt, de utolértem és elhagytam. A hídnál megálltam. Szúrt az oldalam, de a tüdőm megtelt a nyár eleji növények illatával. Kobalt utolért, elkapta a derekamat, de a lendület vitte tovább. Kis híján mindkettőnket a földre rántott. Összekapaszkodva próbáltuk visszanyerni az egyensúlyunkat. Elindultunk a hídon. Kobalt nemsokára megállt, a korlátra támaszkodott. Nézte a fodrozódó vizet. Dörgött az ég, de mi csak álltunk hosszú percekig.


– Nagyon gyerek vagy, ha azt hiszed, az otthon készen vár rád valahol – mondta csendesen.
– Lehet. De nem hiszem, hogy készen vár. Csak régen szerettem volna hinni. Amikor gyerek voltam, megértettem, hogy a Föld egy bolygó a számtalan közül, ami az űrben kering. Mégis úgy képzeltem, hogy valahol alattunk elterül egy végtelen föld. És ha elég hosszú ideig esnék az űrben, megérkeznék, ahogy a leejtett dolgok is a földre hullanak.
Mert valahol kell lennie valaminek, ami mozdulatlan és biztos.


Valaki óvatosan megérintette a vállamat. Megfordultam. Egy idősödő, őszülő hajú férfi állt mögöttünk. Egy esernyőt nyújtott felém, amíg egy másikat a feje fölé tartott.


– Köszönjük, de igazán… – kezdtem volna, de ő csak megrázta a fejét.
– Fogadja el – mondta – ugyan már nyár van, de ha az esőben állnak meg fognak fázni.
– Köszönjük – megfogtam az ernyőt és kinyitottam. Az esőcseppek surrogtak és kopogtak a tetején. Sűrűbben esett, mint gondoltam. Magasabbra emeltem, hogy Kobalt is beférjen alá.
A férfi bólintott és tovább indult.  
– Vajon miért hord magánál két esernyőt? – kérdezte Kobalt.

Hosszan néztük távolodó alakját.